closer ✧ bucky barnes

prologue

- Rosa, kérlek, segíts ki, és vegyél fel helyettem pár rendelést, ebédszünetem van. – mondta az egyik munkatársam, és mire felé pillantottam már kint is volt az ajtón.

- Nekem is az lenne, de mit számít az... – forgattam meg a szemeimet, majd elvéve egy tollat és egy papír fecnit a pult mögül a várakozó vendégek felé sétáltam. - Választottatok már? - mosolyogtam az előttem ülő párra. Nagyjából annyi idősek lehettek, mint én.

- Igen, két tejeskávét és egy sajttortát szeretnénk. – mosolygott vissza a lány, én pedig bólintva felírtam a kért rendelést, és visszamentem a kávégépekhez. Miközben vártam, hogy lefőjön a kávé, a farmeromban rezegni kezdett a telefonom, én pedig ijedtemben megugrottam.

- Francba. - morogtam, miközben ügyetlenül elővettem a mobilt. A szám ismeretlen volt, de annak ellenére megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem.

- Igen? – a latték közben elkészültek, én pedig egy tálcára tettem azokat a tortaszelet mellé.

- Rosamund Belov-al beszélek? - szólt bele a telefonba egy női hang.

Szemöldökeimet összehúzva próbáltam felismeri a vonal túlsó végén beszélő hang tulajdonosát, nem sok sikerrel.

- Igen. – válaszoltam pár pillanat múlva zavartan.

- Natasha Romanoff vagyok. Remélem, hogy még emlékszel még rám. – a gyomrom görcsbe rándult a név hallatán és hirtelen annyira lesokkolódtam, hogy a bögre kiesett a kezemből és egy nagy hanggal csapódott a padlóra.

- Szia Natasha, persze, emlékszek. – bár a szívem ezerrel vert, nyugodt hangon beszéltem. – Miért hívtál?

- Figyelj, Rosamund, tudom, hogy elég furcsa lehet, hogy csak így felkereslek ennyi év után, de beszélnünk kellene... személyesen. – mondta.

Munkatársam sürgető pillantásokkal figyelmeztetett arra, hogy már kint kéne lennie a rendelésnek, én pedig lehajoltam, hogy összeszedjem a bögre összetört darabjait.

- Öm... - amilyen gyorsan csak tudtam felsöpörtem. – Oké, hol szeretnél találkozni? - vágtam rá gyorsan, a takarításra figyelve.

- A munkahelyeden ma? – már nem is furcsálltam, hogy tudja, hogy hol dolgozom, hiszen ő Natasha.

- Rendben, gyere kilencre, zárás után. Itt leszek. – hadartam, majd még gyorsan elköszönve letettem a telefont.

Összeszedve magamat, felkaptam a kávékat és a süteményt, majd kivittem az asztalhoz.

- Köszönjük. – mondták a vendégek, én pedig elmosolyodva mentem vissza a pulthoz és megmostam a reszkető kezeimet. A mobilamat felkaptam, majd hátramentem a raktárba. Szorongva gondoltam végig, hogy Natasha miért keresne.

Pár emlék újra szemeim elé tört, én pedig idegesen fogtam össze a hajamat. Natashával még tizenkilenc éves koromban ismerkedtem meg, akkor még Natalia néven ismertem. Barátok voltunk, egy eldugott edzőteremben ismertem meg, otthon, Oroszországban, ahova már rég óta jártam bokszolni. Natasha sok új dologra tanított meg, és mindig dicsért, hogy mennyire jól tudok küzdeni. Két éven keresztül minden nap együtt edzettünk, amíg Natashának el nem kellett mennie. Ennek már lassan öt éve, én pedig edzőtermet váltottam és az Államokba költöztem a nagybátyámmal.

Bár igaz, hogy felnőtt voltam és akár maradhattam volna Oroszországban, mégis inkább Illyával tartottam. A szüleim már kiskoromban meghaltak, és így Illya nevelt fel. Most is együtt lakunk, itt Washingtonban.

- Rosa, jól vagy? – egyből felkaptam a fejem a hangra, mikor munkatársam hirtelen mellettem termett. Mikor megérintette a vállamat, gyorsan elkaptam a csuklóját, és megszorítottam azt.