Zsebóra

681 107 58

     Ősz volt. A levelek megsárgultan, barnásan hevertek szanaszét a kopasz fák tövében. Egy fiatal, körszakállas férfi sepregette őket rendületlenül. Alkatra se nem vézna, de izmos sem volt, olyan átlagos. Fején fekete, csokoládéfényű hullámos haj terpeszkedett, amit egy koros-poros seszínű sapkával fedett el. Alóla kilógtak a fülei, miknek a teteje vörös volt és lekonyult. Hegyes orrának fagytól rózsaszínes árnyalatot kölcsönzött. Nem látszott meg rajta annyira a nélkülkülözés, csupáncsak a ruháin. Bár arca kicsit beesett volt, bozontos szemöldöke alól egy élénk, csillogó szempár pislogott. Kék szeme volt, de a bántóan világos fajtából. Egy teljesen átlagos képviselője a szegény réteg jobbik alfajának. Mégis volt benne valami különleges, ami megragadta az ember figyelmét, ami odavonzotta a tekintetet, mint a mágnes, és nem engedte el.

     A mosolya. Hihetetlenül szélesre tudta húzni a száját, majdhogynem a füléig. Különös jelenség volt, ezt bizton állíthatjuk. De nem csak a mosolya volt meglepő, hanem hogy mindig dúdolt valamit. A nagy része teljesen felismerhetetlen, de amit mégis sikerült azonosítani, az is egészen hamis volt. Ó, nem azt mondom én, hogy rossz volt a hangja! Távol álljon tőlem e gondolat! Nem, nem! Csupán csak bátorkodtam megjegyezni, hogy mindössze két, talán három hang kiéneklésére volt képes. Egy mélyre, egy magasabbra, és még egy hangra a kettő között. Ezekkel gazdálkodva, takarékoskodva énekelte a kedvenc gyermekdalait - és még ki tudja mit.

     Ebben a percben mintha éppen az Ave Mariát zúgta volna. Amint felismerte a dallamvonalat az éppen arra járó ősz, félsüket úr, könnyezni, szipogni kezdett. Elővette rongyos zsebkendőjét, beletrombitált, és szinte hajszálpontosan ugyanazoknak az éleknek mentén összegyűrve visszasüllyesztette a zsebébe. Majd énekelni kezdte a sepregető-dúdoló úrral a kedvenc sorozatának főcímdalát.


     A sepregető úr összeráncolta szemöldökét, majd az egyiket fel is húzta. Az egész arcából sugárzott az értetlenség. Rendkívül kifejező arca volt. Egyszerre leeresztette szemöldökeit, kisimult az arca.


     - Mondja, uram, mit dúdol? - kérdezte komoly érdeklődéssel a hangjában, mire az említett elhallgatott.


     - Tudja, nagyon szerettem ezt a sorozatot, gyermekkoromban a kedvencem volt. Nem azt énekelte? A főcímdalt? - az ősz bácsika tanácstalanul habogott, majd megkérdezte: - Mondja, hogyan is hívják?


     - Steve. - válaszolt, majd jeges tekintetét a másik szemébe fúrta. Megragadta az ősz úr kezét, megrázta, majd majd a saját kezeit fujkálva fázósan visszasüllyesztette a mellénye zsebébe. Motyogott még valamit arról, hogy hideg van, majd elszakítva a tekintetét, ismét sepregetni kezdett.


     Az öreg megrázta a fejét és kissé kábán elballagott. Már csak otthon vette észre, hogy eltűnt a zsebéből az aranyórája láncostul és két gyűrű az ujjairól.


     Az utcán a tolvajunk még mindig sepregetett. Már több óriási kupacot terelt össze az avarból, mire végre lejárt a műszak. Az első útja a kis sikátorok között, egy félreeső utcába vezetett, egy Csodálatos Zálogház nevezetű lepukadt bérházba. A neve ellenére egyáltalán nem volt benne semmi csodálatos, eltekintve attól a ténytől, hogy még állt. Ugyanis a felsőbb szintek kivétel nélkül beomlottak, az eladótér pedig újra lett gerendázva, ki is lett támasztva két újabbnak mondható oszloppal.


     A kereskedőnek egyenesen felcsillant a szeme, ahogy meglátta barátunkat. Valószínűleg ő volt az egyetlen, de állandó látogató a zálogházban, az utóbbi - megközelítőleg - ötven évben.

ZsebóraRead this story for FREE!