Story Of My Life (Befejezett)

2. fejezet

Ma nem nagyon akartam felkelni. Anyu keltett fel, hogy el ne késsünk, de én készülődés közben is nagyon lassú voltam, hogy kevesebbet kelljen, ott lennem. Apu és anyu nagyon izgatottak voltak, hiszen már tizenhárom éve nem látták őket. Én nem nagyon.
Amikor elindultunk, nem abba az irányba mentünk, amerre kellett volna.
- Apu!
- Igen?
- Rossz felé megyünk! Nem erre felé laknak!
- Igaz kicsim, de most Harry házához megyünk!- mondták mosolyogva. Álljunk csak meg! Harrynek van saját háza?!
Mentünk fel a hegyre, ahol a gazdag villák sorakoztak. Alig akartam hinni a szememnek, amikor megálltunk egy gyönyörű szép villa előtt. Harry mit csinált? Bankot rabolt? A biztonsági őr, (mert igen az is van neki), betelefonált a házba, hogy idegen ne tudjon bemenni. Amikor az őr beengedett, egy úton mentünk, és addig a kint dolgozó embereket figyeltem. Honnan van Harrynek ennyi pénze? Mert a szülei ott laknak pár utcányira tőlünk, nem értem, hogy akkor hogy van erre pénze, hogy villát vegyen.
Mikor megérkeztünk, a szülei vártak ránk. Jellemző. Először itt hagy engem szó nélkül, utána nem képes kijönni a házából, hogy köszönjön nekünk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Harry anyja és egy idegen férfi fogadott minket.
- May, de jó, hogy látlak téged!- ölelt meg Harry anyja.
- Én is örülök Anne néni!- mondtam mosolyogva.
- Had mutassam be a férjemet, Petert- mondta. Mindhármunkkal kezet fogott. Elég szimpatikus.
- Anne, mi lett Dessel?- kérdezte anya.
- Hát, amikor elköltöztünk, két év múlva elváltunk.
- Oh, értem- mondta anya.
És akkor kinyílt az ajtó és kilépett rajta. A szívem vadul elkezdett verni és a térdem is elkezdett remegni. Ez nem lehet! Hogy lehet, hogy nem vettem észre a hasonlóságot? Ő Harry... Harry Styles.
- Szia, May!- köszöntött és nyomott egy puszit az arcomra. Majd anyuéknak is köszönt.
- Szerintem akkor menjünk be!- mondta Peter, és követtem őket. Harry mögöttem jött, és éreztem, hogy megyünk fel a lépcsőn, folyamatosan engem néz.
Amikor beléptem a házba, alig akartam hinni a szememnek. Valami csodálatos volt belülről. Egyszer csak jött a takarítónő és elvette mindenkitől a kabátot. Tőlem is el akarta venni, de én nemet intettem.
- Köszönöm nem kell, majd én felakasztom magamnak! Mert én fel tudom magamnak akasztani minden nap!- mondtam, majd a takarítónővel elmentem felakasztani a kabátomat. Amikor mennék vissza, meglátom, hogy ott van Harry és a falnak támaszkodva néz engem.
- Mi az?- kérdeztem.
- Az emlékeimben is ilyen gyönyörű voltál- mondta.
- Pff, én ezt nem veszem be- mondtam unottan.
- Mit?
- Amit mondasz! Mondd, te ilyen hülyének hiszel? Vagy úgy is nézek ki?- kérdeztem.
- Figyelj, nem tudom, hogy mi bajod van, én csak azt mondtam, hogy jól nézel ki!
- Most ezt komolyan kérdezed, hogy mi bajom van?
- Igen!
- Hát sajnálom, hogy nem tudod!- mondtam, majd ott hagytam.
Valahogy megtaláltam az ebédlőt, majd leültem az egyik székre. Nem sokkal utánam megjött Harry is és leült az asztal végére. Vacsora közben nagyon sok mindnet beszéltek a szüleink. Én meg, meg sem szólaltam. Ahogy Harry sem. Egyszer csak megjött Gemma.
- May!- mosolygott rám.
- Gemma!- mosolyogtam rá, majd megöleltem. Miközben megöleltük egymást, ő oda súgta, hogy sajnálja. És nekem tőle ennyi elég.
Majd mindenkinek köszönt, és oda ült Harry és közém, ahol volt egy hely. Szerintem tudta, hogy nem békültünk ki. Amikor végeztünk a vacsorával, Gemma szólt Harrynek, hogy mutassa meg nekem a házat. Harry félve rám pillantott, én meg Gemmára ránézve mondtam, hogy oké. Pedig nem érdekelt. Legszívesebben haza mentem volna, és kibőgtem volna magam. Mert abba a srácba voltam szerelmes öt évig, aki itt hagyott engem.
- Gyere!- fogta meg Harry a kezem és kihúzott engem az ebédlőből.
Először az alsó szintet mutatta, ahol volt nappali, két vendégszoba, hét hálószoba (az ott dolgozóknak), és azoknak az ajtója be volt zárva, hogy senki ne tudjon bemenni a másik szobájába. Volt ott még egy beépített medence, szauna, pezsgőfürdő, egy hatalmas fürdő szoba és egy mozi terem. Amikor felértünk az emeletre, mentem volna tovább, de ő megfogta a kezemet, így nem tudtam tovább menni.
- Idáig hogy tetszik?- kérdezte,
- Nem rossz. Habár ha nem tudnám, hogy híres énekes vagy, tuti azt gondolnám, hogy bankot raboltál, hogy ennyi mindened van.
- Még mindig haragszol rám?- nézett rám.
- Attól, hogy megebédeltem, nem fogok kevésbé haragudni rád!
- Figyelj, sajnálom, oké?
- Mégis mit?
- Hogy szó nélkül elmentem! Tudom, szólhattam volna neked!
- Örülök, hogy ebéd közbe rájöttél, hogy miért is haragszom rád!
- Ugye tudod, hogy soha nem akartalak megbántani?- kérdezte.
- Hát én ezt honnan tudjam? Alig ismerlek.
- Te ismersz a legjobban, te is tudod!- mondta.
- Tényleg? Tényleg én ismerlek úgy a legjobban, hogy ötéves korunk óta nem láttalak?
- Igen! Mert akkor nagyon szerettük egymást. Mindent együtt csináltunk!
- Figyelj, az rég volt. Azóta sok minden megváltozott!
- Mint például?- kérdezte.
- Például az, hogy én sok mindenben megváltoztam. És biztos, hogy te is!
- De...
- Ne, ne folytasd tovább!- fojtottam belé a szót.
- De tudnod kell, hogy amikor elmentünk én sem tudtam róla. Azt hittem, hogy elmegyünk valahova, de utána visszajövünk. Tudod, hogy hányszor sírtam, mert hiányoztál nekem? Tudod, hogy meddig nem akartam óvodába se menni? De utána teltek múltak az idők, és elfelejtettelek. De tudd meg, ha most történne ez, biztos másként lenne!- mondta.
- Elfelejtettél mi? Fura. Én nem elfelejtettelek, hanem próbáltam nem gondolni rád! De nem ment. Minden nap eszembe jutottál! Ahogy kint biciklizünk, ahogy focizunk, vagy amikor elmentünk az állatkertbe! Tudod, én nem tudok elfelejteni semmit olyan könnyen, mint te!
- Figyelj, én...
- Ne, inkább haza megyek!- mondtam, majd lementem a lépcsőn.
Bementem az ebédlőbe, ahol anyuék beszélgettek.
- Anya, nem megyünk?- kérdeztem.
- Kicsim, még csak nem rég jöttünk!- mondta apa.
- De rosszul vagyok!- mondtam.
Anne aggodalmasan nézett rám.
- Nagyon sápadt vagy. Ne hozzak vizet?- kérdezte.
- Nem kell köszönöm.
Anyuék hála istennek jöttek, úgyhogy gyorsan elbúcsúztunk és mentünk haza. Anyuék a kocsiba egész végig nyaggattak, hogy miért kellett eljönnünk és hogy mi történt. De én csak egész végig azt hajtogattam, hogy rosszul vagyok. Amikor haza értem felhívtam Stellát, de akár mennyire szerettem volna neki elmondani, hogy Harry, a mi Harrynk, de nem mondhattam el. Csak az eseményeket mondtam el, de semmi mást.

Ha tetszett ez a rész és érdekel, hogy mi lesz a folytatás, akkor tarts velem. ♥