H E R C E G N Ő

| 2 . F E J E Z E T |

A repülő nehezen szállt le, én pedig hányingerrel küszködve hagytam el a gépet. A táskámat magamhoz vettem és a tömeget kezdtem pásztázni. Most mit kéne keresnem? Egy táblát a nevemmel? Vagy honnan fogom tudni, hogy ki jön értem? Az adatokhoz nem volt kép csatolva, fogalmam sincs, hogy mire számítsak.

Körülbelül még 10 percet bolyongtam a váróban - mi alatt vagy százan nekem jöttek, esetleg fel is löktek -, mire megláttam egy kissé korosodó, öltönyös ember kezében azt a bizonyos papírt. Gyorsan elé siettem.

- Maga Miss Kathy? - kérdezte.

- Öhm, igen. - nem voltam hozzászokva az e fajta megszólításnak, ezért kicsit meglepetten válaszoltam.

- Akkor kérem kövessen. Sajnos Mr. McGlurry és Mrs. McGlurry nem tudtak eljönni, ezért engem küldtek. Egyébként Bernard vagyok. - biccentettem egy aprót neki. Kedves embernek tűnt. - A sofőrje. - Az utolsó kijelentésére félrenyeltem a saját nyálam. Saját sofőröm van? Jól hallottam? Bernard csak mosolygott, szerencsére nem szólt semmit.

A táskámat elvette tőlem és mutatta az utat. Nem kellett sokat sétálnunk, ugyanis megállt egy fekete autó előtt. Gyönyörű volt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer én ilyen kocsiban fogok ülni. Ezt az egészet nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz családom. Lassan 17 évesen már le is mondtam róla, hiszen 16 év alatt senkinek sem kellettem. Ezt sem értem igazán. Ennek a házaspárnak miért kell egy 16 éves lány? Talán sürgősen „trónörökös" kell nekik, aki tovább tudja vinni a családjuk hírnevét? Vagy valami teljesen más dologra kellek? Nem is merek belegondolni, mert csak szörnyűbbnél szörnyűbb dolgok jutnának eszembe. Maradjunk annyinál, hogy ezt később megtudom, most nem szabad ezen agyalnom. Csak élveznem kell Los Angeles szmogos levegőjét.

Bernard kinyitotta nekem az ajtót, majd várta, hogy beszálljak. Kicsit sem nőiesen behuppantam a finom bőrülésre. Látszott az egész kocsin a luxus, a gazdagság. Bernard a táskámat a csomagtartóba rakta, majd beszállt a kormány mögé.

Út közben a tájat figyeltem és az ujjaimat tördeltem. Rettenetesen izgultam a szüleimmel való találkozás miatt. Úgy tűnik ezt Bernard is észrevette, mert egyből szóba hozta.

- Nem kell izgulnia, Kisasszony!

- Oh, maga Bernard nem tudja mennyire nehéz ez... -mosolyogtam rá kedvesen és kifújtam egy rég benn tartott levegőt.

-A szülei ... ha hívhatom így őket - nézett rám választ várva a tükörből. Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy nekem tökéletes lesz ez a megszólítás. Végre vannak szüleim, persze, hogy kihasználom! Mondjuk nem hinném, hogy képes lennék anyának vagy apának hívni őket... - Szóval, ők remek emberek! Igazán kedvesek, biztos nagyon fogja kedvelni őket!

- Remélem Bernard, remélem... - válaszoltam egy apró, frusztrált kacaj mellett. Többet nem szólt egyikünk sem, én újra a magas épületeket kezdtem el pásztázni.

Nem számoltam a perceket, de körülbelül fél óra múlva kezdtek eltűnni a felhőkarcolók és helyüket otthonos családi házak vették át, majd ezek a barátságos házak átalakultak hatalmas villákká. Egymást követték a luxus házak, egyértelműen jelezve, hogy ez a gazdag környék. Végülis mit vártam? Egy lepukkant házikót?

A kocsi lassított, majd lefordult az egyik kapu elé. Bernard megnyomott egy kis távirányítón egy gombot, és a hatalmas vaskapu kinyílt. Az autó lassan gördült beljebb.

A szemem elé egy hatalmas palota tárult. A kertje szépen rendbe volt téve, ennél zöldebb füvet még sosem láttam. A telek óriási volt, középtájon terült el a luxusvilla, előtte egy hatalmas terasz szerűség az előtt pedig a lebetonozott út oldalán egy hatalmas szökőkút volt. Az út mentén, ami félkörben ívelt a ház előtt, kisebb formára vágott bokrok és szökőkutak voltak.

A bejárati ajtóhoz egy lépcsősor vezetett, aminek mentén szintén bokrok, virágok voltak.

El tudtam képzelni a fényűzést, ami bent fog fogadni engem, de azt már valahogy nem, hogy én lakjak ebben a házban.

Az, hogy volt egy család, akik örökbe fogadtak, már magában egy álom volt. De az, hogy ilyen luxus körülmények között éljek, tökéletesség volt. A tökéletes álom.