Első fejezet - Emlékek

888 65 3
                                    

Hali emberkék, nem érkerzett döntő mennyiségű szavazat, szóval úgy döntöttem, ezt kezdem feltenni, de sajna most nem tudok túl gyakran írni... 😢😢
De mindegy, inkább kezdjük a sztorit! 😁

Leültem a földre, a fejemet a falnak támasztottam.
Miért? - gondoltam - Miért olyan nagy kérés, hogy legyen valaki, aki megért és elfogad úgy, ahogy vagyok? Csak azt kérném, hogy szeressen. Tudom, neki sem egyszerű az élete, folyamatosan körüllengik a rosszindulatú pletykák és nem is szabad nyilvánosan mutatkoznia velem, de attól még nem kellene megutálnia. Legalább is nem hiszem. Gyerekkori barátok voltunk...

Egy oviba jártunk. Emlékszem, a kezdetektől már nagyjából mindenki állandóan csúfolt, mert én voltam az egyedüli a csoportban, aki nem ázsiai (igen, kis koromtól kezdve Kínában laktunk és az általános végéig ott is maradtam).
Egyik nap egyedül kuporogtam a sarokban. Sírtam, de csak halkan, nehogy meghallják és mégjobban terrorizáljanak. A könnyek csak folytak le az arcomon, a szemem már piros volt a sírástól, de már nem érdekelt. Megint csak a szokásos történet: mindenki kinevetett európai származásom miatt és senki sem volt hajlandó játszani velem, még a kabalamacimat is elvették, amit a nagyimtól kaptam, mielőtt meghalt...
Nem volt annyi bátorságom, hogy visszaszerezzem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki elém lépett. Nem az ovónéni, mint ahogy vártam, hanem az egyik csoporttársam.
- Menj el! - kiáltottam rá sírástól erőtlen hangon.
- Nem. - jelentette ki egyszerűen. Egy kis idő múlva újra megszólalt:
- Miért sírsz?
- Mert senki sem játszik velem és mindig kigúnyolnak, mert magyar vagyok. - panaszoltam.
- Ne sírj! Nem szeretném, hogy sírj.
Néhány perc múlva megkérdezte:
- Én játszom veled, ha szeretnéd, jó?
Most először néztem a szemébe. Sajnálatot és őszinte együttérzést tükröztek. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig gondolkodás nélkül megfogtam és fölálltam a földről. Rámosolyogtam, letöröltem a könnyeimet és megkérdeztem:
- Mit szeretnél játszani?

A mai napig tisztán emlékszem erre a napra.
Azóta ő világsztár lett, én pedig maradtam az egyszerű iskolás szürkeegér kiscsaj. Már a kezdetektől fogva jóban voltunk és nem is tűnt fel, hogy mennyire az életem része lett, csak akkor, amikor közölte: ő bizony elmegy és híres énekes lesz. Nyolcadikban történt...

- Dorie! Állj már meg végre! - kiabált utánam. Ja igen, mostanában nem mentek olyan jól a dolgok köztünk. Egyre többször vesztünk össze. Komolyan, olyanok voltunk, mint egy rossz házaspár.
- Doriana! - kiáltott rám megint. Ez alkalommal megtorpantam, de nem fordultam meg. A hátam mögött megállt és beszélni kezdett.
- Figyelj... Tudod, már beszéltünk róla... Nekem mindig is volt egy álmom. Kisgyermek koromtól kezdve szerettem a zenét. És most elérkezett a lehetőség! Úgy néz ki, hogy ki fogok költözni Koreába néhány évre, gyakornok leszek egy ideig és ha szerencsém van, esélyt kapok a debütálásra is... Mármint mennék, de mindenképpen meg akartam kérdezni a véleményedet a dologról... Majd visszajövök és meglátogatlak, megígérem!

- Nem szükséges! Nem vagy a pasim vagy mi, hogy tőlem függj! Ha ennyire akarod, menj csak! - lettem ideges hirtelen. Persze hogy azt akartam, hogy itt maradjon... Velem. És talán egy nap ráveszem magam arra, hogy elmondjam neki, mit is érzek iránta... De nem, még nem állok készen. Ő ekkor megfordult és köszönés nélkül kirohant az ajtón. Akkor láttam őt utoljára...

A fenébe is, Zhang Yixing miért kellett elmenned?

Na hogy tetszett? Szeretnétek, hogy folytassam?
Várom a valaszokat, addig is nézzetek sorikat, hallgassatok jó zenét és szeressétek a kpopot 😊

Childhood FriendsWhere stories live. Discover now