1. fejezet- Üdv a pokolban!

159 13 0

Sötét van. Ez nem egy normális hely. Mintha már találkoztam volna bármi normálissal is az életben... Egy lány vagyok. Egy démon. A nevemre már nem is emlékszem. Hogy mióta is ülök itt? Ebben a sötét börtönben? Már elég régóta. Most az én történetemet ismerheted meg.

Amikor berángattak ide, még nem egészen voltam magamnál. Ájultan feküdtem a földön órákon keresztül. Végre magamhoz tértem, és körülnéztem, hogy hova is kerültem. Még ekkor is sötét volt (szerintem itt nincs is fény), csupán a cellám rácsai mögül láttam valamit. Később rájöttem, hogy valószínűleg egy vulkán falaiban raboskodom, mivel gyakran hallom a fortyogó lávát és néha a sárgás-piros fényt is. Ennyi az össz világítás. Fantasztikus, mi?

Bejutni könnyű, kijutni lehetetlen. Ezt állapítottam meg, már a kezdeteknél. Olyan meredek a fal, hogyha még a börtönöm rácsát is sikerülne felfeszítenem, akkor sem jutnék előbbre. Képtelenség felmászni ott. Itt még az sem segít, hogy démon vagyok. Mit ér az itt? Biztos vagyok benne, hogy azok, akik foglyul ejtettek, elszívták az erőm nagyrészét. Nagyon kimerítő dolog emberi tulajdonságokkal élni. Bár ez a rabság még kegyetlenebb tud lenni. Például nem ehetek, amikor csak kedvem szottyan. Reggel, délben és este osztanak ételt az őrök, kizárólag úgy, hogy még a tömlöcöt se hagyhatom el. Nem rossz a kaja, de lehetne jobb is. A napokban még az időmet sem tudom elütni semmivel, ezért sokat alszom. Sajnos kipihenni magamat semmiképp nem tudom, mindig bennem van a félelem, hogy álmomban megölnek. Vagy akár a valóságban is.

Most épp a rács közelében ülök és a falra firkálok. Minden aktuális érzésem ide került mióta itt vagyok. Fájdalom, szomorúság, unalom, árulás- hogy csak párat soroljak a felírtak közül. Nem is értem, hogy bánhatnak így bárkivel. Mindenki egyenlő embernek született. Vagy démonnak, részletkérdés. De egyeseknek mégis itt kell rostokolnia. Méltatlan dolog.

A strázsa rémesen bunkó egy arc. Oké, elismerem, már másodszorra kéredzkedtem ki a mosdóba, de csakis azért, mert a héten felfedeztem, hogy van ott ablak. Talán még senki sem örült annyira a friss levegőnek és a szűrt fénynek, mint én. Mostanában gyakran lógok ki oda, már ha kiengednek. Ha meg nem, a rács mellett ülök és kibámulok a vasrudak között. Az őr viszont még néha ezt sem engedi. Pedig az még az én felségterületem. Legalább tiszteletben tarthatnák azt a keveset, ami az enyém. Egyetlen kis tarisznyát hozhattam be ide, benne néhány számomra fontos tárggyal. Tartalma egy zsebóra, ami noha nem működik, nekem sokat jelent. Még a nagymamámtól kaptam. Ezenkívül van még egy kis körömreszelőm, ami totál felesleges, még a rácsot sem tudom elnyiszálni vele, haszontalan vacak és egy apró emlék a démoni erőmről: egy gyűrű. Neki sincs itt sok haszna, valami mező tartja vissza az erejét. Van, hogy kiszórok mindent a szütyőmből és végignézegetem. Legalább ezzel is telik az idő.

Immáron kétségtelen, hogy egy tűzhányóban vagyok fogva tartva. Érzem a melegséget a falakon át. Remélem ez nem egy kitörés kezdete. Itt meghalni... nem lenne egy szép vég.

Egy démonlány meséiRead this story for FREE!