A PLYMOUTH-EXPRESSZ
Alec Simpson, az Angol Királyi Haditengerészet egyik tisztje, Newton Abbotnál lépett a Plymouth-expressz első osztályú kocsijának peronjára. Nehéz bőrönddel a kezében egy hordár baktatott mögötte. Már azon volt, hogy fellódítsa a csomagtartóra, de az ifjú tengerész nem engedte:
– Ne – hagyja az ülésen! Majd később felteszem. Fogja!
– Köszönöm, sir – a hordár, gavalléros borravalóval a markában, távozott.
Némi ajtócsapkodás utón sztenori hang töltötte be a szerelvényt:
– A vonat csak Plymouthban áll meg legközelebb. Átszállás Torquay felé. A legközelebbi megálló Plymouth.
Azután füttyszó hallatszott, és a vonat méltóságteljesen kigördült az állomásról.
Simpson hadnagy az egész kupét lefoglalta magának. A decemberi levegő fagyos volt, ő pedig felhúzta az ablakot. Valami megcsapta az orrát, amitől kissé ráncba szaladt a homloka.
Méghozzá micsoda szag volt! Emlékezetébe villant a kórházban töltött idő, amikor a lábát operálták. Igen, kloroform: ez az!
Megint leengedte az ablakot, és átült a menetiránnyal szembeni oldalra. Pipát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Egy darabig békésen üldögélt, bámult kifelé az éjszakába, és közben pöfékelt.
Végül feltápászkodott, kinyitotta a kofferjét, hogy kivegyen belőle egy-két újságot és képeslapot', majd megpróbálta becsúsztatni a szemközti ülés alá — ám sikertelenül. Valami akadályba ütközött. Egyre fokozódó türelmetlenséggel taszított még egyet rajta, de a bőröndöt továbbra sem sikerült beszuszakolnia, a fele még mindig kilógott az ülés alól.
– Mi az ördögért nem megy be? – dörmögte, és teljesen kihúzta, majd lehajolt és bekukkantott az ülés alá...
Egy pillanattal később rémült kiáltás szállt az éjszakában, és a vonatmonstrum váratlanul megállt a vészfék ellentmondást nem tűrő imperatívuszának eredményeképpen.
– Mon ami – mondta Poirot –, nem maradt előttem titokban, hogy önt módfelett érdekli Plymouth-expressz rejtélye. Olvassa! A levélt rövid volt és célratörő.
Tisztelt Uram!
Lekötelezne, ha mielőbb felkeres egy önnek alkalmasabb időpontban.
Kiváló tisztelettel Ebenezer Halliday
Nem értettem teljesen az összefüggést, fizért kérdőn néztem Poirot-ra.
Válaszképpen felemelte az újságot, és olvasni kezdett:
– Az elmúlt éjszaka folyamán hihetetlen dologra bukkantak. A haditengerészet egyik fiatal tisztje útban Plymouth felé egy női holttestet fedezett fel a vasúti szakasz egyik ülése alatt. A nőt szíven szúrták. A tiszt azonnal megrántotta a vészféket, és a vonatot egy mellék vágányra irányították. A harminc év körüli, jól öltözött nőt egyelőre nem sikerült azonosítani.
– Később ezt írják: ,,A Plymouth-expresz-szen talált női holttestet Mrs. Rupert Carring-ton őnagyságaként azonosították." – Érti már, barátom? Vagy ha nem, elárulom még, hogy Mrs. Rupert Carrington leánykori neve Flossie Halliday volt, az öreg Halliday, az amerikai acélmágnás lánya.
– És a mágnás küldött önért? Ragyogó! – Tettem neki egy apró szívességet valamikor – holmi látra szóló kötelezvények dolgában. Egyszer pedig, amikor részt vettem Párizsban egy udvari fogadáson, bemutattak Mademoiselle Flossie-nak is. La jolie pen-sionnairel De megvolt benne a joli dot** is! Csaknem bajba is sodorta. Kicsibe múlott, hogy malőr nem történt.
