1.rész

1K 44 2

Napok óta úgy járkálok a folyosón, mintha attól rettegnék, hogy mikor ugrik ki egy szekrény mögül a baltás gyilkos és támad rám. Pedig tudom, hogy ez nem történhet meg, sőt még az okát is tudom a félelmemnek, aminek semmi köze sincs egy gyilkoshoz, csak egy személyhez, akit azóta a nap óta ki sem tudok verni a fejemből, amióta beleütköztem. Azok a zöld szemek még álmomban is kísértenek. Nem akarok róla álmodni, sőt még csak látni sem szeretném, mert megrémiszt a tudat, hogy mire volt képes egyetlen mosolyával. Úgy érzem magam, mint akitől megfosztottak valamit, amit nagyon szeretett és most, a nap minden egyes pillanatában megjelenik előtte, hogy kínozhassa. Hát igen azok a zöld szemek, göndör fürtök és kisfiús mosoly pont ezt teszi velem. Kísért, akár egy szellem. Én világéletemben olyan lány voltam, aki elvegyül a tömegben, akit nem érdekel, hogy mit mondanak róla, aki csak éli a mindennapjait. De most mégis szeretnék kitűnni a többiek közül, szeretném, ha felfigyelne rám és ez nem jellemző. Nem vagyok ilyen. Sosem érdekeltek a pasik, inkább a tanulás és az olvasás... de basszus, amióta belenéztem azokba a szemekbe valami megváltozott. Én változtam meg három nap leforgása alatt, amit persze mindenki észre is vett. Még mindig úgy érzem, hogy szürke kisegér vagyok, hiszen akinek szeretném felkelteni a figyelmét, az felém sem néz.

- Mel! - csillan fel Liz szeme, amikor észrevesz. - Tudni akarom! Mond el, hogy ki az, mert én nem veszem be, hogy csak magadtól viselkedsz ennyire... hogy is mondjam... lazán, de egyben dögösen.

- Dögösen? - nevetek fel. - Hát persze, Liz, ha ez így lenne akkor már...

- Tudtam! - vág a szavamba. - Pasi van a dologban, szóval ki az? - kérdi vigyorogva, mire én csak megrázom a fejem. - Ugyan már Mel, tetszik neked valaki, pedig veled sosem történt még ilyen. Amikor azt mondtam, hogy bejön neked, te csak nevettél, de ez más, látom rajtad, hogy más. Szóval halljam mi a neve? - kíváncsiskodik.

- Ezzel nálam semmire sem mész, már tudhatnád - közlöm vele. - Különben pedig senki sem tetszik. Valamit biztosan félreértettél, de ha nem sietünk akkor le fogjuk késni az előadást és semmi kedvem büntetést kapni, mert Mr.Marrow-nak nem tetszik, hogy nem voltunk ott időben.

- Nekem nem tudsz hazudni! - rázza meg a fejét mosolyogva. - Ismerlek, amikor valami igaz, akkor tereled a témát, hogy ne kelljen róla beszélned, ahogy most is teszed, de nem baj, majd kiderítem én magam. Szeretem a kihívásokat...

- Inkább menjünk, Liz - forgatom meg a szemeim.

Ahogy elindultam szemeim megakadtak egy kisebb csoporton, akiket persze jól ismertem, látásból. Valamin nagyon nevettek, méterekre hallani lehetett azt a bizonyos nevetést, amit első nap kaptam tőle, az elrohanásom miatt. De mégis mit kellett volna tennem? Bámultam, feltűnően és amikor ez leesett, még szép, hogy elmenekültem. Én csak egy lány vagyok, ő pedig a fiú, vagyis a sulinkban az ő bandájuk a legmenőbb. A négy legnépszerűbb fiú, akik bandát alakítottak, akikről szinte mindenki mindent tud. Pontosan ezért van az, hogy néhányan, akik nem tartoznak a menők közé félnek tőlük. De ez hülyeség, hiszen azért, mert szeretik a rockot és feketébe vannak öltözve, nem azt jelentik, hogy veszélyesek. Ez csak egy stílus, ami nekem nagyon bejön és rajtam kívül még sok más lánynak is.

Csak akkor vettem észre, hogy a terem felé tartva végig őket bámultam, amikor Luke felém fordult és végigmért, én persze egyből vörös lettem, zavaromban. Mi a francért kell mindig elbambulnom?! Ezzel csak magam keverem bajba, de hiába tudom, hogy mi lesz belőle, túl későn jövök rá, hogy mit teszek.

Lesütött szemekkel siettem tovább, miközben végig magamon éreztem a tekintetüket, amitől még vörösebb lett az arcom, mert tudtam, hogy ő is engem néz.

What I like about you - Ashton Irwin fanficRead this story for FREE!