𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

2•20

Nyeltem egy óriásit mikor csípőmre ült egy késsel a kezében.

- Calum.. - nyögtem ki.

Államba markolt és a szemeimbe nézett.

- Akkor beszélsz, ha én azt mondom.

- Nem gondolhato...

És akkor egy pofon ért.

- Mondtál valamit?

Megráztam a fejem ezzel jelezve, hogy nem.

Kése hegyét a számhoz tette, majd belevágott egyet. Felszisszentem a fájdalomtól.

- Ez. Ez itt kurvára az enyém! - mondta majd lejjebb kezdett csókolgatni.

Mikor a lábam közé ért kiegyenesedett.

Leült mellém s végig simított késével a testemen. Persze csak éppen hogy hozzáért. Lerakta maga mellé majd ujjaival köröket irt le hasamon. Keze egyre lejjebb vándorolt s betolta belém egyik ujját.

- Nézz rám! - utasított erélyesen.

Megtettem, amit kért.

- Jobb volt vele, hm?

Megráztam a fejem.

- Ne hazudj.

- Ne.. Nem volt - nyöszörögtem.

- Hm.. Rendben.

Kihúzta ujját s eloldozta a lábaim s kezem is.

- Fordulj meg.

Hason fordultam mire rávágott egyet a fenekemre.

- Ezt azért, mert elmentél.

Majd még egyet.

- Ezt azért, mert semmibe néztél.

És ezt így folytattuk tovább.

- Végül ezt azért, mert gyengévé tettél.

Azzal elengedett.

Remegve ugyan. De felálltam. Nagyon fájt.

Épp indultam volna a fürdő felé, mikor visszahívott. Az ölébe ültetett.

- Ugye tudod, hogy kedvem lenne el vágni a kis torkodat? - kérdezte mikor egy csókot lehelt rá.

- Tudom - feleltem halkan.

- Mondd, hogy sajnálod.

- Sa.. Sajnálom. Szeretlek - mondtam remegve.

- Ez kevés.

- K.. Kérlek Calum. Bármit megtennék érted. Meghalnék érted.

- Így jobban tetszik. Csókolj meg!

A szám borzalmasan fájt s csókjától sem lettem jobban.

Hirtelen felvette kését, mélyen a karomba vágta s végig húzta rajta azt.

- Fáj?

Bólintottam s néztem a horrort, ahogyan a vérem ömlik, mint a vízfolyás. Elhagyott minden erőm s a vállának döntöttem fejem.

- Calum ez borzalmas - suttogtam halkan.

- Ilyen volt nekem - mondta s hajamba túrt majd durván meghúzta azt, hogy újra szemkontaktusban legyünk - megteszed ezt velem még egyszer?

- Nem - nyögtem ki.

- Jó kislány. Kié vagy?

- A tiéd.

- Helyes.

Letette a kést, végig simított karomon s eltűnt a vágást. Mikor ezzel megvoltunk durván lelökött magáról és kiment. Én a fürdő felé indultam ismételten remegő lábakkal. Beálltam a tusoló alá.

De erőm sem volt, hogy álljak, így a kabin sarkába ülve zokogtam.

Úgy érzem, kezdem feladni.

Mindenki meg akar ölni.

Calum pedig a frászt hozta rám most. Olyan volt.. Mintha.. Én nem is tudom. Mintha nem ő lett volna, mintha megszállta volna valami.

Zoe tuti gyűlöl, ahogyan a többiek is.

Nem értem miért mentem bele abba, hogy ellenük forduljak. Elég lett volna, ha felszívódok.

Na meg Joe.

És a múltunk.

És az az ember, aki azt mondta, hogy az apám.

Elfáradtam.

Egyszerűbb, ha megölöm ma..

Faszt! Megfogadtam, hogy ha egyszer meg kell halnom ne gyávaságból.

Ne azért, mert én ölöm meg saját magam.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Talán a holnapi nap jobb lesz.

//

A reggelem sem lett jobb.

Lementem a konyhába ahol a többiek ültek.

- Sajnálom. Ennyit tudok mondani - szólaltam fel.

Luke egyből odajött és megölelt. Majd Michael is és Matt is. Hárman ölelgettek. Zoe és Ashton pedig rám sem bírtak nézni.

- Ne már! June visszatért! - győzködte őket Michael.

Zoe felsóhajtott és megölelt.

- Ugye nem teszed ezt meg velem újra? - kérdezte.

- Nem. Soha.

- Ashton? - fordult felé Zoe.

- Dolgom van - vágta rá s elment.

- Mi ez a vágás a szádon? - kérdezte Zoe.

Ekkor jött le Calum.

Adott a fejemre egy puszit mire megugrottam ijedtemben. Csak arra az elszánt tekintetre tudtam gondolni tegnap.

Soha senkitől nem féltem még.

De ő tőle akkor igen.

- June fordulj felém - szólt lágy hangján Calum.

Megtettem, számra tette úját s a seb is eltűnt.

Biccentettem neki egyet, ezzel jelezve, hogy köszönöm.

Ezután felmentem a szobámba, mire utánam jött.

- Menj ki. Egyedül akarok lenni.

- Baby én.. Sajnálom, oké? Mármint.. Beporozva.. Akkor szoktam lenni mikor..

- Mikor az áldozataiddal, vagy akiket utána lemészárolsz?

Mellém ült a földre s hátát nekidöntötte az ágynak, úgy ahogyan én is. Megfogta a kezem.

- Igen. Kiborultam érted? Mással látni téged.. Mióta elmentél senkihez sem értem és nem is nyúltam. És fájt, hogy te igen!

- Nem erről van szó - mondtam s elhúztam a kezem.

- Akkor?

- Az a tekintet.. Beleégett az agyamba, Calum. Én nem tudom..

- Megígérted.

- Csak egy kis időt adj nekem.

- Rendben - sóhajtott fel, majd elhagyta a szobát.

Az az elszánt tekintet.

A tágra nyílt pupillái.

A fekete szemek, amik a vágytól csillogtak.

Vágytól, hogy ölhessen.

Vágytól, hogy engem megölhessen.