KANNIBÁL

6. Vér és méz

Egész éjjel Heidi-vel voltam.

Odakúsztam fölé. Átöleltem. Aprócska. Törött. Alig maradt belőle valami. Alexander nem csak fizikailag fogyasztotta el – hanem lelkileg is.

Végigsimítottam a testén. A szíve alig dobogott. Érztem, ahogy szörnyen reszket. Nem tudott megszólalni sem. De néhány ujjával megszorította az enyémeket. Érzett.

– Megbosszullak! – súgtam neki.

Ez erőt adott neki. És nekem is. Van miért folytatnom. Van miért kitartanom ebben a pokolban.

Heidi végül hajnal körül ment el. Csöndben. Rettegve. Csonkán. Forró könnyeim arcára potyogtak.

Sosem érzett düh öntött el.

Felálltam. Elléptem Heidi halott testétől. Üvölteni kezdtem. Teli torkomból sikoltoztam. Kiadtam mindent ami eddig megrekedt a testemben. A rémületet. A pánikot. A dühöt.

Tudtam jól, hogy Alexander mindent jól lát és hall. Egész éjjel figyelt. Élvezte a show-t. Az ajtó fölé szerelt kamera másodpercenként zölden villogott.

Nem telt bele öt percbe sem, az ajtó berobbant és megjelent ő. Kezében egy fecskendővel. Elkapott, ahogy széthullottam a hideg földön.

– Semmi baj! Semmi baj, gyönyörűm! – csitított miközben belém nyomta a tűt. – Most már minden rendben lesz, hidd el. Csss....

Hirtelen minden erő távozott belőlem. Elfáradtam. Elálmosodtam. A hófehér szoba egyre homályosabbá vált. Heidi is. Míg nem végleg el nem tűnt a szemeim elől, és nem maradt más csak a sötétség.

Amikor magamhoz tértem már újból a betoncellámban voltam.

Alattam a kemény matrac. A csuklóimon a pántok amikből a láncok a falra erősített vaskarikáig futottak.

Alexander ételt hozott.

Kenyeret csöpögő mézzel. Gofrit nutellával és eperrel. Banánpalacsintát fagylalttal és tejszínhabbal. Csupa édességet.

Felfordult a gyomrom.

– Gondoltam jól esne egy is édesség – mondta, mint valami gondoskodó pasi egy átlagos, hasfájós reggelen.

Nem értem az ételhez.

Meredten bámultam rá.

– Amelia, Heidi elhunyt. Nagyon sajnálom. Ez egy szörnyű baleset...

Kiakadtam.

– Miattad halt meg! Te ölted meg! Nem baleset volt...

– Azért halt meg, mert nem volt hajlandó fejlődni! – vágott a szavamba. Hangja most először fenyegetően hatott. Éjsötét szemei megvillantak felém. – Keserű volt. Penészes. Mérgező! Én ezt nem tűröm!

Újra könnyek gyűltek a szemeimbe. Alexander leguggolt hozzám.

– Te nem ilyen vagy. Te... nem leszel ilyen. Gondoskodom róla, ne félj! – mondta.

Végig akart simítani az arcomon, de elhúzódtam.

Erre szomorúan nézett rám.

Aztán felsóhajtott. A kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott valamit, ami selyembe volt csomagolva. Gyengéden az ölembe tette.

Nem bontottam ki. Nem nyúltam hozzá.

– Gyerünk. Bontsd ki! Tetszeni fog – noszogatott.

Az ujjaim remegtek, ahogy lassan megfogtam és kibontottam az aprócska csomagot.