KANNIBÁL

5. Szívtörés

Két napig nem ettem.

Alexander rögtön észrevette.

Az első alkalommal nem hozta szóba. A másodikon sem. De a harmadikon leült velem szemben a betonpadlóra, törökülésben, miközben az étel érintetlenül hevert köztünk.

Egy lapos, fehér porcelántányéron hozta be az ételt. A hús lassan, frissen konfitált volt, selymesen omlós, kívül alig pirult kéreggel. Finom rostjai szinte szétváltak a villától. Friss rozmaringágak feküdtek rajta, a levelek még fényesek voltak az olajtól. A tetejére vékonyra hámozott citromhéj került, nem a sav miatt — az illatáért.

Az illat... meleg volt. Gazdag. Túl gazdag ahhoz, hogy bármilyen állatra emlékeztessen.

– Csak magadat bünteted ezzel – mondta.

– Nem – suttogtam. – Téged büntetlek!

Az ajkai vékony vonallá préselődtek. A tálcára nézett. Aztán vissza rám.

– Igen, Bántottam őket – mondta halkan. – Ezt most már tudod. De téged soha nem akartalak bántani!

– Akkor engedj el.

– Nem tehetem.

– Miért? – néztem rá konokul.

Üres tekintettel nézett rám.

– Mert te vagy a múzsám – sóhajtotta. – És mert nem tudom, hogy mi vagyok nélküled!

Felnevettem. Nevetésem élesen, keserűen visszahangzott a steril falak között.

– Ez nem szerelem, Alexander. Ez megszállottság!

Lassan előrehajolt. A hangja most már csak suttogás volt.

– Szerinted a sötétség nem vágyik a fényre, hogy legyen mit elnyelnie? Vagy a vad nem vonzódik vadászhoz, aki végül elejti?

Elfordítottam az arcom.

Ő azonban nem moccant.

– Te más vagy – mormolta. – Még mindig a remény ízét érzem a számban valahányszor rád nézek, Amelia.

Amikor végre elment én titokban előhúztam a szalvétadarabokat, amiket elcsentem tőle.

Egyenesen a szellőzőnyílásba hajítottam őket. Vándorolni kezdtek. Savannah korábban ellopott egy tollat. A szalvéta a tollal vándorolt tovább a rendszerben. Mindenkihez eljutott.

Amikor végül késő este visszakerült hozzám egy térkép volt előttem.

Hat cella.

Egy központi folyosó.

Három műtőterem.

Vizsgálószoba.

További ismeretlen titkos szobák.

Mind ablak nélküli, a föld alatti mélységben.

Senki sem tudta, milyen mélyen vagyunk a föld alatt.

Sadie elvesztette a jobb szemét, bal keze három ujját.

Savannah-nak levágta mindkét lábát.

Ott volt Heidi is. Az egyik cella mélyén. Ő nem tudott velünk beszélgetni, de ő rajzolta fel majdnem a fél térképet a szalvétára és valahányszor összegyűltünk a szellőzőrácsnál ő csöndesen kapirgálta a rácsokat jelezve, hogy ő is itt van. Alexander már az első nap kivágta a nyelvét.

Damien-t még egyszer sem vágta meg. Nem hiányzott semmije. De kikötözve tartotta. Hússal etette őt is akárcsak engem. Ő is megpróbált éhségsztrájkolni – de akárcsak én – a teste egy idő után önkéntelenül is az étel felé lendült. Gyűlölte magát ezért. Akárcsak én. Dühös volt. Akárcsak én.