KANNIBÁL

4. A többi árnyék

A hatodik éjszakámon miután visszakerültem a betoncellába a szellőző furcsa hangokat kezdett kiadni.

Eleinte azt hittem, csak az elmém kezd játszik velem. A magány, a bezártság, a steril hófehér falak képesek erre — a csendet hangossá tenni, az árnyékokat megmozdítani, a szellőző ventillátorának zúgását emberi hangokká változtatni.

De újra és újra megismétlődött a hang.

Odakúsztam a falba szerelt szellőző nyíláshoz és fülelni kezdtem.

– Halló?!

Egy hang volt az. Halk. Rekedt. Nem Alexanderhez tartozott. Egy nőé volt. És egyenesen a szellőzőn át jött.

Rémülten hőköltem hátra, minek következtében felborítottam a matracom mellé helyezett teáscsészét. A kerámia a betonnak koccanva dőlt fel és repedt meg.

A hang visszhangzott a szobában.

A szellőző újra megszólalt.

– Hallottalak! Kérlek szólalj meg... Ott vagy?!

Lassan visszakúsztam a szellőző nyíláshoz. Egészen közel hajoltam hozzá, a fülemet a rácshoz nyomtam.

– Ki vagy te? – suttogtam.

Egy pillanatnyi csend. Aztán:

– A francba! Te új vagy.

Elakadt a lélegzetem.

– Vannak mások is?

Egy száraz nevetés. Egyáltalán nem vidám. Sokkal inkább fáradt, megtört.

– Igen. Vagyis voltak. De már nem sokan maradtunk...

A szellőzőrács felé nyúltam, ujjaim a csavarokba vájtak — de az meg sem mozdult. Masszív volt. Ipari. Olyan, amit nem arra terveztek, hogy valaha is puszta kézzel eltávolítsanak.

Mégis, a levegő meleg volt. A hang tisztán szűrődött. Közel volt.

– Mióta vagy itt? – kérdeztem remegve.

– Túl régóta – felelte a keserű női hang.

Aztán nagyot sóhajtott:

– Csak azokat tartja meg, akiket kedvel. A többieket... – Újra felsóhajtott. – Őket leckének hívja.

Felfordult a gyomrom.

Ha lehet most még jobban gyűlölni kezdtem őt.

Hány hozzám hasonlót csalt már csapdába? És hányan nem jutottak ki soha többé innét?

– Hányan vagyunk? – kérdeztem.

– Hat szobát számoltam. De szerintem előttem többen is lehettek. Nem vagyok benne biztos, hogy ők sokáig húzták...

Köhögés szűrődött a szellőzőn át és nehézlégzés.

– Hogy hívnak? – kérdezte aztán a hang.

Haboztam egy kicsit.

Mi veszteni valóm lehet? Ezek után?

– Amelia.

Újabb csend.

Aztán a hang újra megszólalt:

– Én Savannah vagyok. Van egy húgom. Még csak tizenhárom éves. Szüksége van rám. Én vissza akartam jutni hozzá...

– Miért csak múlt időben? – susogtam.

Keserű nevetés szűrődött át.

– Milyen volt az ebéd, Amelia? – kérdezte hirtelen.