KANNIBÁL

3. Húspiac

Ezután teljesen elveszítettem az időérzékemet.

A cellámon nem voltak ablakok. Nem volt óra. Az egyetlen módja annak, hogy az időt mérjem, hogy figyeltem az érkezéseit és azt amikkel elhalmozott — mindig ezüsttálcán hozta az ételt, poharakkal és textilszalvétákkal, reggelire rántottát és pirítóst narancslével, később főtt ételt, majd vacsorára gyümölcsöket.

Alexander gondosan etetett. Lassan. Mintha ez nem is börtön lenne, hanem valami beteges hotel.

Az ételek amiket hozott különlegesek voltak.

Puha. Gazdag. Túl gazdag. Olyan hús, ami szétolvad a nyelveden, mégis erős ízt hagy maga után. Alexander soha nem mondta meg, hogy mi az, és az első alkalom után többé én sem kérdeztem.

Egy idő után megtagadtam az evést.

Képtelen voltam megenni amit letett elém az ezüsttálcán.

Ő csak csendben leült velem szemben, és várt. Néha órákig. Amikor megkordult a gyomrom, úgy nézett rám, mintha csalódott lenne.

Nem csillant düh a szemeiben. Sem fenyegetés. Csak szomorúság.

– A testednek táplálékra van szüksége – mantrázta nekem. – Csak így tudlak megőrizni.

A szavai rosszabbak voltak, mint bármi más.

Néha, amikor végre magamra hagyott hangokat hallottam — tompa dúdolást, fém kattanását a fémen, valami olyat, mintha fűrészeltek vagy súroltak volna valamit egy ajtón túli helyiségben.

Nem akartam tudni, hogy mi van a túloldalon.

De muszáj volt.

Tennem kellett valamit.

Az első adandó alkalommal próbára tettem a határokat.

Egy reggelen — ha egyáltalán lehet annak nevezni — amikor Alexander bejött a szokásos rántottával és pirítóssal az ezüsttálcán, és miután ellenőrizte a vérnyomásomat, elfelejtette visszazárni a bokámon lévő rögzítőt. Vártam. Számoltam a lélegzeteimet. Ötvenhárom. Ötvennégy. Ötvenöt. Aztán lassan, csendben megmozdultam.

A végtagjaim szörnyen gyengék voltak. Kocsonyásak. Végigkúsztam a hideg padlón egyenesen az ajtó felé. A testem minden egyes súrlódása a betonon fülsiketítően hatott a steril, hófehér szobában.

Elértem a kilincshez. Elfordítottam.

Zárva volt.

Hát persze.

De a kilincs megmozdult. Ez már valami. Egy jel, hogy nem elektronikusan üzemel. A mechanikus zár pedig azt jelenti, hogy szerszámokkal fel lehetne törni — már ha lennének szerszámaim.

Persze, hogy nem voltak.

Mégis melegséggel töltött el amire most szörnyen szükségem volt.

Remény.

És ezt Alexander is észrevette.

Aznap este eleinte nem szólt semmit. Csak ült velem szemben, a fejét enyhén oldalra döntve — és úgy nézett rám, hogy a bőröm bizseregni kezdett tőle.

Aztán megszólalt:

– Megpróbáltad kinyitni az ajtót.

Nem szóltam semmit.

– Csalódott lettem volna, ha nem teszed – jegyezte meg Alexander.

– Mit akarsz, melyik szerepet játszam? – kérdeztem összeszűkült szemekkel.