KANNIBÁL

2. Hideg csontok

Jéghidegbe ébredtem.

Egész testemben remegtem.

Olyan érzés volt, mintha örökre megfosztottak volna a melegtől. A helyiség félhomályos volt, alacsony, borostyánszín fénybe burkolózva, amely úgy pislákolt, mintha küzdene azért, hogy életben maradjon. Az arcom a betonpadlóhoz simult, sima volt és enyhén nyirkos. Steril szag terjengett a levegőben — kórházi lepedők és fém illata, éles és távoli.

Megpróbáltam megmozdulni.

Semmi.

A karjaim — nehezek.

A lábaim — használhatatlanok.

A szám — csontszáraz.

A pánik nem azonnal bénított le. Lassan szivárgott csontjaimba, mint egy csap, ami egy csendes szobában csöpög. Csöp. Csöp. Csöp. Vagy, mint a mérgesgáz, mely alattomosan kúszik a levegőben.

Az oldalamra feküdtem, a csuklóim a hátam mögött voltak összekötve. Valami puha alátámasztotta a fejem. Valami ruhadarab. Összehajtott kabát? Nem, várj... az ő kabátja. Alexander illata volt az orromban. Tiszta ágynemű és szegfűszeg. Körülölelt, mint egy emlék, amit már egyáltalán nem akartam.

Mocorogtam. Nyögdécseltem. Bőr ölelte körbe a csuklóimat, a csatok rajta hideg fémből voltak. Erősen. Szilárdak. A lánc róluk egyenesen a falra erősített fémkarikáig húzódtak.

Kinyitottam a számat, de nem jött ki a hangom.

De egy másik így is válaszolt.

– Felébredtél.

A hangja közel volt. Túl közel.

A testem ösztönösen összerezzent, pedig nem ért hozzám senki.

– Már kezdtem aggódni – mondta halkan, lehajolva, hogy megpillanthassam.

Nem úgy volt felöltözve, mint eddig. Többé már nem a kedves, figyelmes, törődő kisugárzást viselte.

Ez az Alexander aki most fölém magasodott fekete inget, fekete kesztyűt viselt, aminek ujja pontosan úgy volt felhajtva, akár egy sebésznek.

Nyugodtnak tűnt... halálosan nyugodtnak. Szemei éjfeketében úsztak.

– Tudom, hogy ez most egy kicsit összezavar – mondta. – Az elején mindig zavaros.

Megpróbáltam újra megszólalni, de a torkom égett. Ő máris észrevette.

– Tessék – Hátrafordult, és elővett egy pohár vizet. Tiszta. Színtelen. Buborékmentes.

Csak víz.

Nem lett volna szabad meginnom, de a fájdalom a torkomban elviselhetetlen volt.

Segített. A számhoz emelte a poharat, majd finoman döntötte. Eleinte ellenálltam — csak ösztönből —, de a testem máris elárult. Megittam.

Azután ő letörölte az állam egy textil szalvétával. Gyengéden. Lassan. Mintha csak valami nagyon értékesről gondoskodna.

A hangom végre rekedten tört elő a száraz torkomból:

– Hol... vagyok?

Nem válaszolt rögtön. Összehajtotta a szalvétát, és maga mellé helyezte, a sarkait precízen illesztve.

– Biztonságban vagy – mondta, ami egyáltalán nem volt válasz semmire.

Nagyokat pislogtam, mintha így legyőzhetném a ködöt a fejemben.

– Engedj el!

Alexander halványan elmosolyodott. Nem kegyetlenül. Még nem.

– Ezt sajnos nem tehetem, Amelia.

A szívem egyre hevesebben vert.

– Mit akarsz tőlem?

Ez megállította egy pillanatra. Mintha nem várta volna, hogy ilyen hamar felteszem a kérdést. Vagy talán pont erre várt.

– Meg akarlak őrizni. Minden egyes kis porcikádat.

A gyomrom összerándult.

– Megőrizni?

– Meséltem, hogy gyűjtök dolgokat – felelte. – Szép dolgokat. Jelentéssel bírókat. Olyanokat, amelyeket a legtöbben észre sem vesznek, elfogyasztanak, majd elfelejtenek.

Felállt, és lassan járkálni kezdett, a kezét a háta mögött összefonva, mint valami fura professzor.

– Te... más vagy. Nem olyan, mint a többiek. Figyeltél. Észrevetted a részleteket. Teljesen jelen voltál, a testedben, a szavaidban. Ez ritka.

– Őrült vagy! – köptem hirtelen a lábai elé.

De ő meg sem rezzent.

– A legtöbb gyűjtő az – felelte nyugodtan. – A te mércéd szerint legalábbis.

Az agyam, még mindig ködben, próbálta értelmezni a szavakat. A többi?

– Hányan vagytok? – kérdeztem, miközben a torkom még inkább elszorult. – Hány lánnyal tetted már ezt?

Lenézett rám, majdnem elmélázva.

– Nem sokkal. Válogatós vagyok. – felelte aztán egy halvány mosollyal az ajkai körül.

Reszketni kezdtem.

– Nem akarlak bántani, hidd el – folytatta. – Nem akarok ártani neked. Meg akarlak tartani. Meg akarlak érteni. Darabról darabra, ha szükséges.

Rémülten bámultam rá.

– Úgy beszélsz, mintha nem is ember lennék – ráncoltam össze a homlokom.

Újra leguggolt mellém.

A tekintete most meglágyult.

– Nem csak ember vagy, Amelia. Egy műalkotás. Olyasmi, amire az emberek vágynak anélkül, hogy tudnák.

Megborzongtam tőle.

Kinyújtotta a kezét, és egy tincset a fülem mögé simított. Összerezzentem és máris elrántottam magam. A szíjak mozdulatlanul tartottak. A keze egy pillanatra a levegőben maradt, mintha egy félresiklott felajánlás lenne, aztán visszahúzta.

– Csak remélem – mondta halkan –, hogy minél hamarabb megérted. A saját érdekedben!