KANNIBÁL

1. Utolsó vacsora

Amikor Alexander először felhívott magához pont a környéken sétáltam. A hideg eső hirtelen eleredt és én máris bőrig áztam a vékonyka pulóveremben. Viccelődve írtam meg neki, hogy épp most áztam bőrig, mint egy kismacska akit kint felejtettek.

Erre ő ezt írta:

„Akkor ne ázz tovább, kismacska. Gyere fel, megszárítalak!"

Még csak nem is hezitáltam.

A lakása épp olyan letisztult és elegáns volt, mint ő maga. Tiszta, félhomályos, szinte üres. Könyvek sorakoztak a polcokon szép rendbe állítva. Egy csodaszép modern konyha, ahol a polcokon drága fűszerek és lezárt üvegek, rajtuk olvashatatlan feliratokkal.

– Egyedül élsz? – kérdeztem.

Alexander bólintott.

– Nem szeretek osztozkodni – felelte kimérten, miközben egy titkos mosoly bújkált telt ajkai szélében.

Igazából először fel sem tűnt, hogy mennyire keveset is tudok róla valójában. Ismertem az ízlését, a humorát, és azt is, hogy milyen zenéket szeret.

De azt nem tudtam, hogy mivel foglalkozik. Sosem beszélt se a családjáról, se arról hol nőtt fel. Amikor rákérdeztem, finoman — ügyesen és észrevétlenül — mindig visszaterelte a beszélgetést rám.

Azt mondta, hogy a nevetésem olyan édes, mint meleg tejbe szórt vanília és fahéj.

A hangom olyan akár a a csöpögő méz.

Bókolt. És én még sosem kaptam ennyire kedves szavakat senkitől.

Nyálasnak kellett volna lennie, de nem volt az. Teljesen mást éreztetett. Lágy volt és gyöngéd. És figyelmes. Életemben először végre nem voltam magányos.

Szóval, amikor aznap este megcsókolt hagytam neki.

Lágy volt, tiszteletteljes, de mégis rögtön megéreztem a benne megbúvó éhséget. Ez teljesen megérintett.

Aztán amikor a kezét a gyöngéden a mellkasomra helyezte a blúzomon át, és azt suttogta:

– Szeretnélek belülről is megismerni, Amelia! 

Nem futottam el.

Azt hittem költői képet használ. Sőt, még romantikusnak is gondoltam. Ártatlan volt. Ajkai szélén ott ült a már jól ismert titkos félmosoly. Tetszett. Különleges volt.

Nem tudtam, hogy szó szerint gondolja.

Most már visszanézve... voltak jelek.

Egyik este amikor újra felhívott magához és találkoztunk megmutatta nekem az egyik gyűjteményét. Egy antik késekből álló gyűjtemény volt. Mind kiélezve, fényesen csillogott a bársonnyal bélelt fiókban.

Még viccelődtem is azzal, hogy tuti egy sorozatgyilkos, ő pedig nem felelt semmit csak sejtelmesen mosolygott rám. Mintha rájöttem volna valamire. Mintha végre rájöttem volna.

Borral kínált. Amikor átnyújtotta a poharat megkért rá, hogy mondjam el neki milyen érzés, amikor az ital lecsurog a torkomban – miközben közel hajolva figyelt engem.

Zavarba hozott, de azt feleltem neki:

– Kellemes. Meleg, mint egy ölelés.

Éhes pillantásokkal burkolt be.

Aznap este kettesben voltunk megint a lakásán. Azt mondta, hogy valami nagyon különlegessel készült nekem. Főzött.

Nagyon is tetszett a látvány, ahogy a konyhapult fölé magasodott és aranyló fürtjei a homlokába hullottak, ahogy koncentrált. Felettébb jóképű volt.

– Nagyon szeretek főzni és ez egy igazán különleges este, mert itt vagy – mondta, miközben egy mosolyt eresztett meg felém. – Valami rendkívülivel készülök neked!

– Ugye nem máj? – kérdeztem félénken mosolyogva.

– Mi a baj vele? Tökéletes energia és antioxidáns forrás, főleg ha a megfelelő egyedtől származik... – felelte.

Rá hagytam. Úgy tűnt, hogy tényleg otthon van a konyhában. Minden egyes mozdulata tapasztaltnak tűnt, mint aki tényleg tudja, hogy mit csinál. És úgy beszélt az ételről, mint még soha senki ezelőtt.

Talán ekkor először egy kicsit feszengni kezdtem a társaságában. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de az érzés mégis felbukkant és ott ólálkodott közöttünk.

– Éhes vagy? – kérdezte aztán, amikor az étel elkészült.

Aprót bólintottam, mire ő az asztalhoz vezetett amit már korábban megterített. Még gyertyát is gyújtott; lágy, borostyánszínűt. Volt néhány virág is egy vázában — nem rózsák, hanem valami halvány színű, ismeretlen fajta. És amikor úriember módjára kihúzta a székemet, majdnem felnevettem, annyira formálisnak tűnt az egész. De nagyon tetszett.

Az első falat meleg volt. Puha. A hús szinte szétolvadt a számban.

– Ez... kacsa? – kérdeztem lassan rágva.

– Majdnem – felelte Alexander, miközben a borát kortyolta.

Az íz ott maradt a számban. Összetett volt. Furcsa. Ismerős akart lenni, de valahogy mégsem. Hibás volt.

A gyomrom hirtelen összeszorult, de nem a teltség érzéstől.

Alexander teljes odaadással figyelte minden mozdulatomat.

– Minden falatot olyan gondosan ízlelsz meg – mondta csöndesen. – Ez az egyik dolog, amit szeretek benned.

Letettem a villámat. A tenyerem egészen izzadt lett.

– Alexander... mi ez? – kérdeztem.

Hosszasan csak nézett rám, arcának tökéletes vonásai lágyak maradtak, szinte szomorú volt. Aztán:

– Akartam adni valamit magamból. Valamit ami őszinte.

A vér megfagyott bennem.

Átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem, de én azonnal elhúzódtam.

– Ne félj, kérlek! – mondta gyengéden. – Azért választottalak téged, mert te más vagy. Annyira más. Szelíd vagy, okos és szörnyen magányos.

Felpattantam a székről, de olyan hevesen mire az eldőlt. A szívem vadul kalapált, a lábaim elnehezültek.

De az ajtóig már nem jutottam el.

Valami már dolgozott az ereimben — lassú, álmos méreg. A látásom egyik pillanatról a másikra homályosodott el. A porcikáim bizseregni kezdtek.

Ő elkapott, mielőtt a földre zuhantam volna. Nem éreztem fájdalmat.

Ahogy a végtagjaim felmondták a szolgálatot, még hallottam, ahogy a fülembe suttogja:

– Most már örökre a tiéd vagyok. Alig várom, hogy te is az enyém legyél, Amelia!