– Nyisd ki a szemed!
Tia egész testében megremegett a férfi túlvilági hangja hallatán. Mély volt és távoli, akár a vén hegyek visszhangos morajlása. Bár a rátörő fény valószínűtlenül vakítónak tűnt, mégis engedett a felszólításnak.
A látvány, ami elé tárult, szinte letaglózta. Először csak a fehérséget érzékelte, de amint a szemén ülő fátyol tovatűnt, már minden sejtjével látta a csodát, ami elterült körülötte.
A vén fűzfa sárgás levelekkel borított ágai lágyan ringatóztak a hűvös szellőben, a smaragdszínű fű, amin feküdt, finoman simogatta a hátát. Tia olajbarna bőre libabőrös lett a természet kézzelfogható közelségétől és érintésétől. Soha nem érzett hasonlót korábban. Vagy talán mégis...? Olyan zavaros volt minden.
Lassan a többi érzékszerve is feléledt.
Az orrát buja illatok kavalkádja csapta meg, a párával borított növények és a lélegző, nedves termőföld semmivel sem összetéveszthető szaga. De érzett még mást is: valami ismeretlen, veszélyesen vonzó aromát, ami egy szempillantás alatt a bőre alá kúszott, kitöltve minden pórusát. Ahhoz hasonló édes illat volt, mint mikor a megelevenedő varázslatot alkotó mana kámforként tovaillan, csupán egy sejtést hagyva maga után. Egy sejtést, hogy régen talán létezett egy másik, tisztább és szebb világ is.
Ehhez az élményhez hasonlított, ám mégis kicsit más volt és idegen.
Tia önkéntelenül is kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Az izmok jóleső feszülése átjárta minden porcikáját. Csak mikor ülő helyzetbe tornázta magát, akkor döbbent rá, hogy mit is visel.
A lány mogyoróbarna szeme elkerekedett, ahogy végignézett a leheletvékony, hosszú fehér selyemruhán. A kelme olyan puha tapintással ölelte körbe a lábát, akár a tenger tajtékja.
– Larius ki fog nyírni ezért – motyogta még mindig a döbbenet hatása alatt, habár mélyen legbelül pontosan tudta, hogy már soha többé nem kell tartania a férfi szokásos, leteremtő fejmosásaitól.
Az öreg fa törzsének támaszkodva tápászkodott fel. Esetlennek és nevetségesnek érezte magát a makulátlan ruhában, soha nem viselt még hasonlót korábban.
Vagy talán...Valóban soha...? Egy halvány emlékkép villant fel a szeme előtt, majd délibábként oszlott szét újra.
Zavartan túrt bele sötét hajába, ám ettől csak még inkább zavarba jött: a frizurája sokkal hosszabb volt, mint általában. Most szinte a háta közepéig ért.
– Mi a fene történik velem? – dadogott értetlenül, miközben tetőtől talpig végignézett magán.
Úgy érezte, mintha tévedésből egy mesébe pottyant volna – egy mesébe, amiben történetesen ő játssza a hercegnő szerepét...
Zavarában összekulcsolta a kezeit, majd kétségbeesetten körülnézett valamiféle segítség vagy kiút után kutatva. A fülét egyszerre zúgás ütötte meg, a magasból a mélybe zúduló víz hangja.
Egy vízesés? De hogyan...?
Tia tett néhány bizonytalan lépést előre. Óvatosan, habozva, mint aki fél valamitől.
Ekkor tudatosult benne, hogy nem viselt semmilyen lábbelit. Újabb kellemetlen meglepetés – ám a puha aljnövényzet nem sértette fel meztelen talpát. Félrehajtotta a fűzfa földig nyúló, sűrű ágait, hogy aztán újra ámulatba essen. Képtelen volt bármit is tenni, csak bámult tátott szájjal az előtte felbukkanó csodavilágra.
A legszebb tájkép tárult fel előtte, amit valaha látott. Egy kristálytiszta vizű, szinte szabályos kör alakú tó partján állt, melybe hófehér habot verve csapódott bele hatalmas robajjal a zuhatag.
YOU ARE READING
Gréger Csaba - EPICA
Romance„Egy kém és egy testőr. Két ellenséges világ. Egy halálra ítélt szerelem. És egy lehetetlen küldetés." Tia a Birodalmi Kémhálózat fiatal reménysége. Árvaként nőtt fel, az elmúlt huszonhárom év minden percét a kiképzésének és a szolgálatnak szenteli...
