Broken Mirror 1. Ébredés

2. Ever

Dorian tétován állt előttem, olyan arcot vágva, mint akinek nehéz feldolgozni a hallottakat. Végül zsebre dugta egyik kezét, majd a másikkal az ajtó felé intett.

– Állhatunk még itt és megvitathatjuk, hogy ki hogy szereti, ha hívják, vagy be is ülhetsz a kocsiba, és talán a mai nap folyamán még el is indulhatunk. Melyiket választod?

A tekintetemmel szuggerálva próbáltam rávenni, hogy szólítson a rendes nevemen. Hallani akartam, ahogy kimondja. Ám miután nem vált be, egy megadó sóhaj keretein belül beszálltam a kocsiba. Dorian becsukta utánam az ajtót, megkerülte a járművet, beszállt a vezetői székbe, ezt követően pedig elindultunk.
Innentől vártam. A logika úgy diktálta volna, hogy normálisan bemutatkozik, elmondja ki ő, honnan jött, mi a hobbija, milyen zenéket szeret, megkérdezi jól vagyok-e, majd miután letudtuk a kötelező köröket, a lényegre tér. Hova visz, miért visz, egyáltalán miért engem visz?

Azonban egy idő után unalmassá vált a némaság. Az autó monoton duruzsolásának kellemes nyugalma kezdett elveszni a kérdések, és a lassan gyülemlő aggodalmaim sűrűsödő masszájában, amely olyan gyorsan telepedett az elmémre, mint egy hatalmas métely, amely kirángat a komfortzónámból, és behúz a félelmek tengerébe.

Ki ez a fickó? Miért visz el? Hova visz? Miért jött értem? Mi fog most történni? Egy fehér pizsamában, a zsebemen egy üres pénztárcával, a szívemben pedig lassan eltűnő boldogsággal ültem be egy vadidegen autójába, és indultam el az ismeretlen ösvényén. Minden jó horror film így kezdődik.

– Ugye... Ugye te most nem... – suttogtam magam elé, miközben az agyamban lejátszódó fekete-fehér filmben már egy zsákban hevert a megcsonkitott holttestem, amelyet a város folyójába gurított az elrablóm. Hogy nem vettem észre az intő jeleket? Bűnügyi sorozatokon és horror filmeken nőttem fel, mégis önként és dalolva szálltam be egy vadidegen kocsijába.

– Eddig kiabáltál, most meg egy szavadat sem érteni.

– Ugye te most nem rabolsz el?! – kiáltottam el magam – Ugye nem? Te jó ég, nem is ismerlek! Figyelj, én csak ki akartam onnan szabadulni, de lehet, hogy hibát követtem el. Sorozatgyilkos vagy? Ugye nem... Árva vagyok, szegény vagyok, egy diliházban voltam eddig, néha magamba beszélek, energiaital függő vagyok, és nem eszem meg a legtöbb zöldséget. Nem vagyok egy főnyeremény, találsz te jobbat is nálam. Ha itt kiteszel, esküszöm nem mondom el senkinek.

A férfi megállt a pirosnál, majd a kormányra könyökölve felém fordult. Abban a tekintetben volt valami hátborzongató. Mintha egy szörnyeteggel néztem volna farkasszemet, aki elfojtja valódi természetét. Egy báránybőrbe bújt farkas tekintete volt, aki az áldozatát nézte.

– Ha nem lenne jobb dolgom, még mindig jobban járnék, ha eladnálak, sem hogy megöljelek.

– El akarsz adni? Ne csináld, kinek kell egy bolond? – tapogatni kezdtem a kocsi ajtaját, miközben tekintetemet egy pillanatra se vettem le a férfiról.

Dorian ajkain mosoly táncolt, miközben visszafordult a kormány felé, ezután újra elindultunk.

– Hosszú utunk lesz, nem igaz? – fél szemmel rám nézett – Nem foglak sem megölni, sempedig eladni. A képzelgéseidet ott hagyhattad volna az intézetben. Ennél több hálát vártam.

– Akkor helyben vagyunk.

– Ezt fejtsd ki.

– Be se mutatkoztál, nem mondtad el ki vagy, miért jöttél, hova akarsz vinni, mit csináltál a dokival, még azt se tudom mi a csillagjegyed. Túl sok minden történt hirtelen és meggondolatlanul szálltam be melléd. Persze, hogy aggódom! Évente több ezer gyerek tűnik el úgy, hogy jobbesetben csak a holttestüket találják meg, rosszabb esetben még azt se, szóval? Mondhatnál pár szót magadról, a küldetésedről, a családodról, barátaidról, a munkádról, vagy arról, hogy hová viszel.

Egy kis időre némaság telepedett kettőnk közé. A férfi semmi jelét nem adta, hogy bármit is hallott volna a szavaimból, de végül megtörte a jeget és beszélni kezdett.

– A nevemet már tudod, a többi pedig... Őszinte leszek veled, nem vagyok a tapintatosság híve, így javaslom, vegyél egy mély levegőt, próbáld meg az ostobaságokat háttérbe szorítani és a végén ne kapj rohamot, mert innen már elég messze van egy kórház.

A bőrülésen izegve-mozogva figyeltem Doriant és vártam a folytatást. Ennyire azért mégse lehetett durva a dolog.

– Mikor örökbefogadott az Erheart család, egy egyezményt írtak alá a vérszerinti apáddal amely kiköti, hogy ha bármi történik a nevelőszüleiddel, akkor visszakerülsz hozzá. Ennek az egyezménynek része volt, hogy amíg erre nem kerül sor, nem tudod majd felkeresni a vérszerinti családod, mondhatni egy titoktartási szerződést kötöttek. Ennek hatására, miután a nevelőszüleid meghaltak, a vérszerinti apád, Demestrius Mallory gyámsága alá kerültél. Az apád egy akadémiát vezet, amelynek társtulajdonosa, másodlagos vezetője vagyok. Demestrius emellett sok mással is foglalkozik, amik miatt ő maga nem tudott személyesen eljönni érted, ezért vagyok most itt. Az akadémián fogsz ezentúl tanulni és élni egyaránt.

Az autó hangos duruzsolása néma suttogásokat rejtett magába. Az ablakban összemosódott látképben kétségbeesett arcok formálódtak, miközben a fejemre nehezedő láthatatlan gerenda kezdte a tudatomat maga alá temetni. Úgy éreztem, az arcizmaimat belülről vágták ketté, megakadályozva, hogy bármilyen testi reakcióval is tudjak felelni az elhangzottakra. Dorian ajkai még mozogtak, de az egyre erősödő sípolás a fülemben már teljesen elnémította a külvilágot. A tündőmből vészesen fogyott a levegő, de képtelen volt akár egyetlen lélegzet vételre is. Az apám. A vérszerinti családom. Nekem nincs olyanom, soha nem is volt. Én nem tartoztam senkihez.

Én árvának születtem