Éjszakai parkoló (Szívtempó 1.5)

•33.•

Otília sosem tartotta magát egy egészségesen élő fiatalnak. Nem figyelt a kilókra vagy a bőrére, egyszerűen csak azt evett vagy ivott, ami jól esett neki. Sportolni sem nagyon sportolt, jobban szeretett bulizni járni vagy csak otthon ülni. Mindig mindent úgy tett, ahogy kedve tartotta és jól esett neki.
Erre tanította az apja. Hogy az egyszeri életét úgy élje, ahogyan szeretné.

Ám most, hogy nincs az apukája, ez az életforma is mintha butaság lenne. Minek éljen magának, ha elveszíti azt, aki mellette van? Már csak árnyéka önmagának, ahogy napokkal ezelőtt írta is Twitteren.

A mai nap sem azért rendelt magának pizzát és tartózkodik a meleg szobájában a kikölcsönzött könyvei társaságában, mert ez a vágya. Egyszerűen ennyire képes jelenleg. Fenttartja a létszükségleteivel magát és valamivel eltereli a depresszív gondolatait.

Az anyjára és rá másképp hatott a gyász. Míg az asszony a munkába menekül, túlórát vállal, addig a lánya a magányban keresi a békét. Nem szól zene a szobájában, a tévéje is üzemen kívül van és csak a csukott ablakon beszűrődő kinti zajokat képes elviselni. Csend kell neki, hogy a fejében is csend legyen.

Épp a babzsákfoteljában ül és az első kikölcsönzött könyv utolsó harminc oldalánál tart, mikor megszólal a kapucsengő. Olyan hirtelen is fájón harsan fel a csendben, hogy Otíliának muszáj felnyögnie. Nem esik jól neki a hang, még ha számított is rá.

Kikászálódik a foteljából és zoknis lábait gyorsan szedve a telefonhoz lép, hogy beengedhesse a pizzafutárt.
Néha megengedi magának azt a gondolatot, hogy vajon mit szólnak a pizzériában róla, amiért szinte sorba megkóstólja az összes pizzájuk, két naponta házhozszállítással kérve. Eddig sem nagyon érdekelte, ki mit gondol róla, ám ez kíváncsivá tette, de nem érzi rosszul magát azért, mert ennyire egészségtelenül eszik.

Kinyitott ajtóval és már előkészített pénztárcával várja a szokott futárát, aki már kezdett rá furán kémlelni, de még eddig nem szólt a pizzamániája miatt.

Épp számolja az apróit a lány, mikor a látóterébe férkőzik a lépcsőfordulóhoz érő fiú, így reflexszerűen mosolyogva néz fel rá. Azonban az a műmosoly gyorsan az arcára fagy, amint meglátja a futárfiút, aki nem a megszokott srác.

Zénó eddigi lendületes lépcsőzése a pizzával egyensúlyozva meginog, ahogy a pulcsis, macinacis lányra néz. Haja rendezettel áll ugyan, de látszik, hogy csak felületesen fésülte meg barna haját. A fiú egy pillanatra megáll a fokok közt, szabad kezét a falra támasztva és döbbenten néz Otíliára. Nagyot nyel és megteszi végül a maradék lépést az ajtó felé.

A kórházi incidens óta nem látták egymást. A lány hallja néha a kocsi motorzaját, de az sem a régi, megszokott berregés már. Egyszer figyelte meg, kié az új jármű, és meglepetten konstatálta, hogy szintén Zénó száll ki az autóból. Ebből tudta meg, hogy lecserélte a régi, hangos járgányát.

- Mondták a többiek, hogy az egyik négyesben valaki mindig pizzát rendel, de nem hittem volna, hogy te vagy az - szól elsőként a visszhangos lépcsőházban a fiú, mikor a lány elé ér.

- Gondoltam, hogy gyorsan terjed a hírem - mondja a lány, miközben átveszi a dobozt a másiktól.

- Kétezer-hatszáz lesz - Zénó automatikusan közli az összeget, de nem zárta le ennyivel a kettejük beszélgetését. - Hogy vagy? - keresi Otília szemeit, aki a pénzzel teli kezét nézi.

- Megvagyok - feleli erőltetetten, majd felnéz a fiúra. - Te pedig felcsaptál pizzásfiúnak? - viccelődik, hogy elterelje magáról a témát. Ezt Zénó nagyon jól érzi is, így nem erőlteti tovább a dolgot.

- Amíg lábadozok és anyám le nem higgad a baleset miatt, igen - vakarja meg tarkóját sóhajtva. A kapott pénzt a pénztárcájába rakja végül és kiszámolja a visszajárót.

Otília elnyom egy mosolyfélét, mielőtt megszólalna.

- Tartsd meg és igyál belőle egy kávét, pizzafutárka - utal a fiú által olyan gondosan kiszedegedett aprókra.

Zénó felkapja a fejét és a barna szemekbe néz azonnal. A lány szelíden viszonozza a pillantását és reakcióként vállat von nagylelkűsége miatt. A futár félmosolyra húzza száját és halkan megköszöni a borravalót.

- Hát akkor... - kezdi kínosan Zénó, hiszen nem tudja mi mást mondhatna még és dolgoznia is vissza kell menni. - Jó étvágyat hozzá! - bök fejével a doboz felé, mire Otília is zavartan elmosolyodik.

- Köszi. Neked meg további jó melót! - viszonozza a gesztust és visszább is lép a lakásba, az ajtót maga elé húzva.

- Meglesz - biccent a fiú, és már fordul is vissza a lépcsők felé.

Otília, amint becsukja az ajtót és hallja a gyors lépteket lefelé, kiereszti tüdejéből a levegőt egy halk sóhajjal. Ekkor érzi meg szíve heves dobogását is, amit arra fog, hogy zavarban érzi magát a hirtelen találkozás miatt.
Fejében azonban egy gondolat kavarog. Hogy állhat jól egy átlagosan kinéző srácnak, egy gagyi mintás pizzafutáros felső?
Nem tehet róla, apró mosoly kúszik az arcára és be kell szívnia száját, hogy eltüntesse az ajakgörbületét.

Zénó is hasonlóan érez, ahogy lekocog a lépcsőkön, és öblös léptekkel a felmatricázott Suzuki felé megy.
Valamiért az agyába égett a lány egyszerű, kissé hanyag kinézete. Semmi mű nem volt rajta, egy istenverte műköröm sem, amiből az látszódna, hogy szereti kicsinosítani magát.
Ezt elsősorban arra fogja, hogy gyászol, biztos nincs energiája ilyenekkel foglalkozni. De mégis... jól esett neki így látni őt. Ilyen természetesen hétköznapinak.
Amint az autóban van, nagyot szusszant és visszanéz a panelra. Nem időzik sokáig a bámészkodással, de épp eleget ahhoz, hogy dobbanjon egy nagyot a szíve.

Kikanyarodik a parkolóból és a következő címhez megy. A lány pedig felvágja a pizzáját és elrévedve az ablakon túli világba, enni kezd.