A Bébiszitter [JAVÍTÁS ALATT]

38.

*Jungkook pov.*

Mikor újra kinyitottam a szemem, valami puhán feküdtem. Gondolom, egy ágyon. A hirtelen fényre újra becsuktam a szemem, és vártam, hogy kicsit szokjam. Addig a kezemmel tapogatózni kezdtem. Találtam is egy kezet, ami nem kicsit remegett. Talán meghaltam, és most anyukám kezével találkoztam.

Lassan még egyszer kinyitottam a szemem. Az ágyon egy srác ült. Az arca aggodalmat és szomorúságot tükrözött. Kezével enyémet szorongatta. Felül gyerekesen, alul nagyfiúsan öltözött. Szőke haja hanyagul állt mindenfele. Mély, csoki barna szemei üresen meredtek a fiú elé. A kontextusból rájöttem, hogy egyetlen szerelmem, Jimin az. Gyengén megszorítottam a kezét, mire azonnal rám kapta tekintetét.

- Kook?

- Szia. - suttogtam.

A szőke azonnal rám borult, és könnyezve szorított magához. - Tudod te, mennyire aggódtam érted?

- Bocsánat. - akaratlanul is elmosolyodtam, közben a szőke hátára simítottam.

Jimin lassan elhúzódott tőlem. - Mi történt Taehyungnál?

Hirtelen elkomorodtam. - Nem akarok beszélni róla.

- Jungkook. Tudom, hogy megígértem, hogy nem faggatlak de... De ezt csak addig vagyok hajlandó betartani, amíg nem leszel rosszul. Több órán keresztül alig adtál valami életjelet. Halálra aggódtam magam, szóval nagyon kérlek, mondd el. - kérlelve bámult rám.

Sóhajtottam egy nagyot, és lassan felültem. - Rendben. - mondtam halkan, és megpaskoltam a takarót, mire a fiú bemászott mellém.

- Szóval? - kérdezte szintén halkan.

- Elmentem hozzá, hogy megköszönjek mindent, amit értem tett. Mikor odaértem, hangokat hallottam bentről. Odaálltam az ablakhoz, hogy hallgatózzak. Ismeretlen hangok szűrődtek ki onnan. A beszélgetésnek csak egy részét vettem ki. Az elején nem tudtam kiről vagy miről beszélnek. Később viszont Tae kimondta a nevemet. Ezzel bebizonyítva, hogy végig rólam van szó. Azt állította jobban járt azzal az idegennel, mint velem. Ott pedig végleg eltört bennem minden. A jó emlékeim egyik fele anyához, a másik fele Taehyunghoz kapcsolható. De így... A lelkem szinte minden darabja a barátsággal halt. Sírás közepette próbáltam visszajönni ide. Sokan segíteni is akartak, de mindenkit ellöktem, mert már nem bízom meg senkiben. - fejeztem be komolyan, lehangolóan. A szőke csak bámult maga elé, talán sokáig tartott feldolgoznia.

- Még bennem sem? - kérdezte halkan.

- Ezt hogy érted? - válaszoltam kérdéssel.

- Bennem sem bízol? - ismételte meg hangosabban.

- Dehogyisnem! - vágtam rá azonnal. - Hogy jut ilyen eszedbe?

- Úgy, hogy azt mondtad, már nem bízol senkiben. - kapta rám kissé ideges tekintetét.

- Rosszul fejeztem ki magam, bocsánat. - kértem elnézést.

- És biztos vagy benne, hogy Tae rólad beszélt? - váltott témát.

- Teljesen biztos. Azt mondta: "volt legjobb barát". Mindig azt mondta, én vagyok a legjobb barátja. - adtam egyértelmű választ.

- De ennek semmi értelme. Már mióta a barátod, miért vágna át? - értetlenkedett.

- Én is ezen gondolkodtam. - sóhajtottam óriásit, és látszott rajtam a bánat.

- Felhívom, és szétcincálom! - ment volna le, de megakadályoztam.

- Drága vagy, de erre semmi szükség. - mosolyogtam rá, fogamat megvillantva.

- De megbántott. A legkevesebb, hogy agyonverem. - hangzott komolyan a hangja.

- Tetszik ez a vad éned, de ezt nekem kell elintéznem vele. Ez kettőnkre tartozik.

- Rendben. - sóhajtott beletörődve. - Tehetek érted valamit?

- Nem kell, de ha nagyon szeretnéd, akkor egy teát elfogadok. - visszaültem az ágyra.

- Máris! - lefutott a konyhába.

Miután meggyőződtem arról, hogy lent van, kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, és kivettem az egyik dobozkát. Bevettem belőle 2 pirulát, és egy adag vízzel lenyeltem. Sóhajtva visszafeküdtem a párnák közé. Ajkaimat összepréseltem, szemeimet pedig összeszorítottam, így küzdöttem a sírás ellen. Sajnos így is lefolyt az arcomon pár könnycsepp. 

Azt mondják a sírástól könnyebb lesz. Szerintem nem így van. Számomra mindig csak nehezebb lesz. Ezért próbálom magamban tartani a könnyeket. Mindig kérdezik, hogy mi a baj, miért sírok. De csak ha sírok. Máskülönben rám sem néznek. Nem fogok csak azért elkezdeni sírni, hogy figyeljenek rám. Utána csak jobban fáj, hogy nem érdeklem őket. Talán tévedek, de nálam így van. Elfojtom ami bennem van, így nem tudja meg senki, mi van velem. Jobb, ha azt hiszik boldog vagyok.

Gondolataimból a szőke zökkentett ki, ahogy letörölte egyre gyorsabban folyó könnyeimet. Rá sem tudtam nézni. Azt mondtam neki, jól vagyok. De már fixen tudja, hogy hazudtam. Végülis ekkora fájdalmat nehéz eltakarni.

- Biztos, ne nyírjam ki? - kérdezte a karomra simítva.

- Nem kell, köszi. - felültem, és kezembe vettem a teát.

- Teljesen biztos? Nem akarom, hogy valami bajod legyen.

- Nem lesz bajom. Voltam már rosszabbul is. - belekortyoltam a gőzölgő folyadékba.

- De akkor volt, aki segítsen. Ha most hagynád, hogy én is segítsek, sokkal könnyebb lenne ezen túltenni magad. Higgy nekem.

- Hiszek én neked. - újabb korty. - De más hinni és tudni. Hihetek neked, de nem tudhatom biztosra, hogy tudsz segíteni.

- Mi van veled? - nézett rám értetlenül. - Teljesen máshogy viselkedsz. Hol a kedves, törődő Jungkook?

Elnéztem. - A halott lelkem darabjaival.

- Én inkább megyek. - felállt az ágyról, és kiment. Talán megbántottam, de mindig azt akarta, hogy az igazat mondjam. Most megkapta. Nem az én hibám, hogy nem tetszik neki.

Néhány órával később megállíthatatlan könnyekkel sírtam. A szőke jelenleg nem tudom, mit csinál, de nem jött fel hozzám. De nem is érdekel, mit csinál. Hagyjon inkább, megleszek egyedül is. Elleszek egyedül, vigyáznak rám a gyógyszerek. Már kiürítettem 2 gyógyszeres dobozt.

Ez idő alatt Taehyung is hívott, de nem vettem fel. Mégis mit akar? Újra beszélni akar nekem arról, hogy ő a legjobb barátom, és mindig mellettem lesz? Nem kérek belőle, köszi! Utálom Taehyungot. 6 éves korom óta a barátom. Mi értelme volt engem átvágni? Egyáltalán minek lett a barátom olyan fiatalon? Vagy miért pont 18 év után zárta le barátságunkat, méghozzá így. Ennyi jó emlék után még csodálkozom, hogy képes volt erre. Nekem nem ment volna. Rengeteg délutánon együtt tanultunk, amit nem értettünk, elmagyaráztuk egymásnak. Mindig vigasztaltuk, és támogattuk egymást a nehéz időkben. Talán megunta, hogy mindig vigasztalnia kellett engem. Biztos túl sokat panaszkodtam. De akkor szólhatott volna, és befejezem. Megértem, hogy soknak ítélte, de akkor miért nem szólt? Mi értelme volt mindent meghallgatnia, ha nem érdekelte? Elmondhatta volna.

Átfordultam a másik oldalamra, és kihúztam a fiókot. Benyúltam, de altatón kívül már semmi nem volt benne. De nekem kellenek most a gyógyszerek. Úgy remegett a kezem, rosszabb volt, mint a kocsonya. Úgy tűnik, a testem hiányolja az ölelést. Azt az ölelést, amit Tae nyújthat nekem. Az egész testem remegett.

Pár percen belül minden csak rosszabb lett. A nyakam annyira megfeszült, hogy mozdítani sem tudtam. A fejem, és a lábfejem erősen fúródott az ágyba, és az egész testem rángani kezdett. Nem bírtam eldönteni, hogy most kellene-e gyógyszer, vagy pont a túl sok gyógyszer miatt vagyok rosszul. Szólnom kellene Jiminnek, de megszólalni sem tudtam, nemhogy lemenni. Már lassan levegőt sem kaptam.

- Jimin, segíts... - suttogtam nehezen, rángások közepette.