Van még új a Nap alatt 1-2-3

4/2. fejezet ~ Pizsiparti

4/2. fejezet

Pizsiparti

Dávidék lakása egy... nos, nincsenek rá jó szavak. Mintha egy jövőbeli filmből emelték volna ki a lakást: minden fehéren ragyog, minden tiszta, minden modern. Robotszolgát vártam, de egy aranyos, dundi ötvenes nő várt minket az előszobában. Akivel Dávid franciául beszélt. Franciául!

Amint meghallottam folyékony beszédét, úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna.

Micsoda dallamos nyelv a francia!

Vagy legalábbis Dávidtól dallamosan hangzik.

A francia asszony ruhákat hozott nekünk, és ahogy Dávid tolmácsolta, vacsorát akart adni – egy kis gyümölcsön kívül azonban mást nem bírtunk enni, a McDonald'sban alaposan túlettük magunkat, és minimum ötször érezte úgy mindegyikünk a hosszú út során, hogy el akarja hányni magát.

A második emeleti előtérben ültünk Villel és Lujzával, amíg Tekla a fürdőszobában tusolt és amíg Dávid a hálószobájában pakolt.

– Imádom ezt a lakást – sóhajtotta Lujza, és a falon függő absztraktfestményt bámulta. Vil félig lehunyt szemmel dünnyögött valamit, belesüppedt a párnákba. Én nem bírtam sem kikapcsolódni, sem gyönyörködni a díszekben, borzalmasan feszélyezetten éreztem magam. Az utolsó hasonló társasági élményemet ismételten csak Ervinhez tudtam fűzni – az ő lakásán voltam utoljára, de ott is legfeljebb kétszer. Aztán eszembe jutott az összes ábránd, amit a Rékával közös lakásunk látványához találtam ki és mély sóhaj szakadt fel belőlem.

Felnyögtem és az arcomra szorítottam a kezem.

Miért ilyen bonyolultak a kamaszok érzései?

Nagyapa próbált segíteni túllendülni a szerelmi mélypontokon – többnyire alkohollal kínált és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. De azt hiszem, leginkább a verseknek köszönhetem a lelkem újjáépülését – a szavak, a rímek balzsamos gyógyírrel szolgáltak a fájdalmamra, és emiatt újra és újra fel tudtam állni és menni tovább.

– Lujza, mehetsz a másik fürdőbe! – jött ki Dávid a szobájából. Lujza megkönnyebbülten szökkent fel és követte Dávid utasítását, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Fiúbanda – jegyezte meg Vil. Mind a ketten Dávid melegítőjében és pólójában feszítettünk. Odaadta a ruháit, folyamatosan szabadkozva, amiért az anyja tisztaságmániás és még az utcai ruha gondolatát sem bírja elviselni a lakásban.

Finom illata volt a ruháinak, olyan otthonos.

– Bezony – bólintott Dávid, majd intett, hogy menjünk be a szobájába. Még idegesebb lettem attól, hogy egy ismeretlen ember ilyen mély magánszférájába kapok belépést. A helyiségből áradt Dávid szelleme, ami kicsit új oldalát mutatta meg a fiúnak: gördeszkás képek lógtak a falról, gitáros képek lógtak a falról, énekesnők fotói lógtak a falról, egy csinos lány fotója lógott a falról, helyes fiúk fotói mellett.

– Hű – mondta Vil és rábökött egy képre, amin Dávid és a csinos lány (nyilván Helga) álltak egymást ölelve a tengerben. Helga csupán egy falatnyi bikinit viselt, Dávid pedig félmeztelen volt, de a mellkasa nem látszott, mert Helga háta nekisimult.

– Ja. Hű – ismételte Dávid, és nem tudtam eldönteni, hogy büszkeség vagy fáradtság hallatszik ki a hangjából.

– Ő a csajod?

– Igen.

– Nagyon bejön.

Dávid rávigyorgott.