Veszélyes Játékszer [TaeKook]

11

Jungkook

A szívem olyan hevesen vert, mint egy kalitkába zárt madár a szárnyaival. Kimásztam az ablakon, amikor a földre érkeztem a lábaim majd össze csuklottak, olyan gyengének éreztem magam. Körül nézve, nem láttam senkit se.

Megkönnyebbüléssel töltött el majd elindultam futva a ház mögötti erdő felé. Hosszú volt az út, a lábaim csak úgy égtek a folytonos futástól.

Gyerünk Jungkook.

Gyerünk.

Ne add fel.

Ne most.

Hirtelen kiabálások hallatszódtak a hátam mögül, a szívem majd ki ugrott a helyéről. Hátra fordítva a fejem, láttam meg, hogy néhány őr épp fut utánam. Vissza vezettem a tekintetem az erdő felé és a menekülésemre összpontosítottam.

Már majdnem az erdőben voltam, mikor hirtelen valaki elkapta a karomat.

Felsikoltottam, midőn próbáltam magamról lefejteni a kezét az illetőnek. Leküldve engem a földre éreztem, hogy valaki rá nehezedik a hátamra. A karomat hátra feszítették, a támadóm erélyesen kapaszkodott belém.

Könnyek folytak le az arcomon. Semmi haszna nem volt. Bármennyire is keményen harcoltam, nem engedtek el. Felráncigáltak a földről, alig bírtam megállni remegő lábaimon.

Össze szorítottam szemeimet, miközben zokogva könyörögtem.

- Kérem. Kérem, engedjen el. Kérem.

Az államra mart egy erős kéz, körmei a bőrömbe vájódtak. Zihálva próbáltam elhúzni a fejemet a kezétől, de nem sikerült.

- Ha némán velünk jössz, akkor biztosítalak arról, hogy a pokol se fog bántani téged Jungkook.

Felkiáltottam.

Ismertem ezt a hangot.

Kinyitva szemeimet kerültem szembe Seokjin dühös arckifejezésével.

Próbálkoztam még pár küszködéssel, de esélytelen az egész.

- Hagyd abba a mozgást. - mormogta a fülembe egy másik hang.

Yoongi.

Ő fogott le engem.

- Megértetted, Jungkook? - kérdezte Seokjin.

Mindig is ijesztőnek tűnt nekem, veszélyes aura vette őt körül, úgy mint Taehyungot és Yoongit is.

Ahogy rám bámult, összébb húztam magam. Úgy nézett ki mint egy gyilkos, hangja tele volt dühhel. - Kérem - suttogtam.

- Megértetted? - vágott közbe.

Bólogatva hagytam magam Yoongi szorító kezei közt.

- Meg. - mondtam sziszegve, midőn elengedte az állam.

Bőröm égett az érintésétől. Állkapcsomat megmozgatva szorítottam össze szemeimet a fájdalom miatt. Hátrálva pár lépést, biccentett fejével Yoongi felé majd hátat fordítva megindult a kastély felé. Ő vezetett minket, miközben lábamat hátra vetve próbáltam ellenkezni.

- Baszki. Még sem értetted meg.

Elengedett engem, de mielőtt elfuthattam volna, Seokjin egyik kezével átfogta a derekam. Szúrós pillantást küldött felém majd egy egyszerű mozdulattal felkapott engem a vállára.

Próbáltam rúgni, ütni, pofozni, karmolni, harapni és sikoltozni, de semmi sem működött. Seokjin olyan volt mint egy nagy betonfal.

Amikor beértünk, ahelyett, hogy az emeletre mentek volna, egyből balra fordultak és egy sötét folyosó felé vették az irányt. Egyből abbahagytam a ficánkolást a vállán.

A rettegés érzése kúszott fel a gyomromba, hideg hullám haladt át testemen, ajkaim pedig kiszáradtak. Lebénultam Seokjin vállán.

Fenyegető aura vett körül.

Egy pillanatra megálltunk, ajtó nyitódást majd lánc csörgésre lettem figyelmes.

Borzongás futott át rajtam, szinte megfagyott benne az összes vér.

Kezeimet ökölbe szorítottam, míg szemeimet rémülten lehunytam.

Az ajtó becsukódott, a csukott szemhéjam alatt fény szűrődött be. Lassan újra ki nyitottam szemeimet, egy fényes fehér márványpadlót láttam meg elsőnek. Gyorsan talpra álltam.

A hirtelen mozdulattól megszédültem és megbotlottam, de szerencsére Yoongi időben elkapott engem. Könyörögve felnéztem sötét szemeibe; - Kérem, engedjen el.

Kifejezéstelenül nézett vissza rám. Tekintet rideg volt.

Éreztem, hogy egy kéz megragadja a karomat majd vissza rángat a lábaimra.

Sikításra nyitottam a számat, de egyetlen szó se jött ki belőlem.

Össze szorult a torkom és nem tudtam lélegezni.

Pánik fogott el.

Seokjin egy széket húzott mögém és lelökött arra.

Hátra csavarta a karomat.

Yoongi kisétált a látókörömből.

Néhány perccel később éreztem valamit a csuklóm körül, rájöttem, hogy lekötöztek.

- Nem!

Sikolyaim visszhangoztak a szobában.

Próbáltam mozgolódni, de a kötél megakadályozott benne.

Ahogy küzdöttem, a kötél kikezdte a csuklómat, égett a fájdalomtól.

- Ezzel csak magadat bántod. Ha tovább csinálod akkor vérezni is fog. - mondta Seokjin mögöttem. - Javaslom, hogy hagyd abba a mozgást.

- Kérem...

Zajok hallatszódtak az ajtó mögül. Egy pillanattal később az ajtó sarkig kicsapódott. Az ajtó felé pillantva teljesen hátra dőltem a széken, testem remegett a pániktól.

Taehyung két másik férfival sétált be a szobába.

Egyikük bezárta az ajtót miután Taehyung megindult felém.

Ugyanazt azt az öltönyt viselte, amiben utoljára láttam őt, de ez úttal a kezén egy fekete bőrkesztyű díszelgett. Lassan az arcára emeltem a tekintetem, ki engedem egy sóhajt, amikor össze találkoztam heves tekintetével.

Szeme olyan vadul ragyogott, hogy elállt a lélegzetem.

Sötét jelenléte végig siklott testemen, rettegés töltött el. A karomon és a nyakamon a szőrszálak szó szerint égnek álltak.

Taehyung lehajolt hozzám, hogy szemmagasságba legyen velem. Ziháltam, ahogy szemeibe bámultam.

Láttam már őt dühösnek, de ez sokkal halálosabbnak tűnt. Kék szeme remegett a dühtől, arca vörösített, míg állkapcsa megrándult.

Az előttem álló Taehyung könyörtelen volt, láttam a gyilkos énét - azt a szörnyeteget, akiről mindenki beszélt.

Ott voltam, csapdába esve ennek a szörnynek az odujában, amelytől mindenki félt.

Szívem dobogását szinte már a torkomban éreztem.

Körmömet tenyerembe mélyesztettem, az enyhe fájdalom vigaszt adott nekem.

A fájdalom azt jelentette, hogy még mindig élek, még mindig lélegzek.

De vajon meddig?