Együtt, Veled, Nélküked/Lando Norris ff./BEFEJEZETT

tizenötödik

A Professzor az első sorban ülő sràc kezébe adta az aláírásoknak szánt papírt, majd még egyszer utoljára mondott néhány gondolatot a hormonháztartásról. A papír rövid időn belül hozzám is eljutott, majd ráírtam a nevemet, és tovább adtam a mellettem ülőnek. Ránéztem a falon ütemesen kattogó órára, ami két óra negyvenhét percet mutatott, vagyis pontosan három perc és vége az utolsó órámnak a mai nap.
Amint a mutató elérte a tízes számot, mindenki egyszerre állt fel, pakolt össze, és hagyta el a hatalmas előadótermet.

Lando: A parkolóban várlak♡

Rella: Sietek♡

Így is tettem. Néhány percen belül már az épület aulájában voltam, és átverekedtem magam egy kisebb tömegen. Az egyetem parkolója az épület mellett volt, szóval tényleg csak percek választottak el attól, hogy találkozzak a barátommal.

-Sziiaa!-ugrottam azonnal a nyakába, amint megpillantottam a kék Mclaren mellett.-Hiányoztál!-csókoltam meg, amit hatalmas mosollyal azonnal viszonzott

-Nekem is hiányoztál!-nézett mélyen a szemembe, majd szorosan hozzábújtam az izmos mellkasához-Mi ez a nagy jókedv?-kérdezte az arcomat fürkészve

-Csak örülök, hogy itt vagy!-csókoltam meg újra-Egész héten ez éltetett, hogy tudtam, hogy ma végre találkozunk.

-Engem is, na és milyen volt a napod?-nyitotta ki a csomagtartót, és behelyezte a táskámat, ami majd' le szakadt az anatómiakönyvektől. Úriember módra kinyitotta nekem az ajtót, majd átsietett a másik oldalra és ő is helyet foglalt.

-Hát, hosszú.... A hormonokrón tanultunk, és ezt a témát baromira utálom. Mindig is utáltam. Ráadásul elmaradt tegnap a boncolás.....-bigyesztettem le a számat

-Még mindjg nem értem, hogy lelkesedhetsz be ennyire a boncolástól...-mosolyodott el, közben pedig kikanyarodott a parkolób-De ilyenkor mindig olyan aranyos vagy!-pillantott rám

-Fura vagyok ennyi!-vontam meg a vállam-Amúgy....tetszik ez a kocsi!

-Nekem is, az egyik kedvencem.-tette hozzá-Ez a kék teljesen egyedi szín, ez az egyetlen autó, amit ilyenre gyártottak! Amúgy most jöttem rá, hogy nem is lakunk olyan messze egymástól.-jegyezte meg

-Nem is lakunk olyan messze, csak kb a város két legtávolabbi felén-nevettem el magam-De igazad van, lakhatnák több ezer kilométer távolságban is...

-Tökre meglepődtem hogy Gábor megengedte, hogy a hétvégén nálatok legyek....-kezdte

-Én is, ne tudd meg milyet sikítottam!-vallottam be-Amúgy ez kicsit fura..

-Mii?-kérdezte azonnal szemöldökét pedig aranyosan összeráncolta

-Hát... igazából apa és te egy helyen dolgoztok, ráadasul apa a versenymérnököd....és érteed...sokkal régebb óta ismeritek egymást, és sokkal másabb a kapcsolatotok, mint úgy általában az apáknak, és a lányuk barátjának szokott...

-Így elmondva tényleg kicsit az, de nem gondolnám, hogy ez bármiben is akadályozzon. Szerintem ezalatt a két és fél nap alatt, nem fogunk úgy viselkedni, mintha a versenymérnököm lenne. Ő a férfi a háznál, a barátnőm apja, én meg a lánya barátja vagyok.

-Oké-kezdtem azonnal, miután kiszálltunk a kocsiból, a kilencemeletes panelra tekintve.-Egy aprócska két szobás lakásban lakunk, valószínű nem ilyen házakhoz vagy szokva, de apának és nekem felesleges nagyobb, szóval....

-Shh!-tette az ujjait a számra-Nem az számít hogy mekkora a lakásotok, vagy hogy milyen színű a szobád. Oké, mondjuk, ha pink a fal lehet elhagylak...de most komolyan Rell... Ne tekints rám úgy mintha valami híresség lennék.... a barátod vagyok, aki nagyon szeret téged, a pink szobáddal együtt.

-Nincs pink szobám...-forgattam meg a szemeimet

-Látom átjött a lényeg!-forgatta meg ezúttal ő a szemeit-Na de most komolyan..

-Csak baromira izgulok... Soha sem vittem még haza fiút. Vagyis, nyolcadikban, de akkor még anya is otthon volt, meg ott voltak a nagyszüleim, és az teljesen más volt. Szóval érted....-magyaráztam össze vissza

-Ne aggódj! Apukád nagyon rendes, én pedig egy igazi úriember vagyok!-húzta ki magát, mire mindketten felnevettünk.-Na menjünk!-biccentett a házra-Várj, tippelhetek én?-mutatott a lift gombjaira-Mibe, hogy a Nyolcadikon laktok!-nyomta meg a gombot, mire én elnevettem magam

-Téves! Egy keveset lejjebb kell menni!

-Akkor biztos hogy a Hetediken latok!-nyomta meg a gombot, miután felértünk a nyolcadikra

-Talált süllyedt!-még jó, hogy eltalálta, mert őt ismerve addig nem szállna ki míg ő ki nem találja a megfelelő emelet számot.-Apaa! Megjöttünk!-kiáltottam el magam, majd azzal a lendülettel hátrafordultam, Lando pedig közben alaposan megszemlélte az előszobát-Öhmm azt azt hiszem elfelejtettem mondani, hogy itthon elégge gyakran kiabálunk, sziplán csak azért mert lusták vagyunk megkeresni a másikat, még ebben az apró lakásban is-magyaráztam, hogy ne érezze magát kellemetlenül a fura szokásaink egyikétől. Hát igen, nem a legkedveltebb szomszédok vagyunk, de legalább nálunk nincs sikítozó négyéves, aki miatt reggel állandóan fel kell kelni.

-Na végre, hogy itt vagyok!-lépett elő a kis konyhából apa, vállán egy konyharuhával-Nemrég akartam telefonálni, de ide felhallatszódott a kocsi ismerős motorja!-fogott kezet apa Landoval.-Éhesek vagytok? Egész nap a konyhában voltam.

-Aha. De előbb körbevezetem Landot!-mutattam a házra, mira apa bólintott, és visszament a konyhába.

Miután megmutattam azt a néhány helyiséget amiből a lakás állt, mindketten lepakoltunk a szobámba, kezetmostunk, és visszatértünk apa társaságába. Segítettem megteríteni, majd hozzá is láttunk az ebédhez, ami apa egyik specialitása volt, egy olaszos sült tészta. Vagyis, ez volt az egyetlen vendégek előtt válalható főztje, de ez most nem lényeg.

-Na és mit terveztetek a hétvégére?-kérdezte apa, a barátom pedig elkezdte felvázolni a hétvégi programot.

Még mindig eléggé furcsáltam a helyzetet, hogy a barátom versenymérnöke az apám, és hogy az apám a barátom versenymérnöke, de majd idővel csak túl teszem magam rajta. Most az a legfontosabb, hogy a számomra két legfontosabb ember itt van velem, és együtt ebédelülnk apa specialitásából, a jó öreg olaszos tésztából.