9. fejezet

21 4 0
                                              

Két hétig nem jöttek suliba. Ha meglátogattam őket, az anyjuk nem engedett be, és mindig rövidre zárta a beszélgetéseket, mintha neheztelne rám. Gondosan összefogott kontya ellenére szétszórt volt a tekintete, és a szeme alatt karikák feketéllettek.

Aztán elfogyott a hiányzásuk, és közeledett az érettségi, és csak felbukkantak a srácok. Nem mondtam el senkinek, csak Lexinek, ami történt, az osztály szemében semmi nem változott. Dávid maradt a nagymenő, minden lány álma, és Máté pedig a szürke kisegér, aki elbújt a telefonja mögött, és csak velem, Lexivel és Blankával beszélgetett. Mi voltunk az Aranycsapat, ahogy korábban mondta. De már tőlünk is elzárkózott. Nem fogta órán a kezem a pad alatt, és a sajátját mindig zsebre dugta, hogy én se foghassam az övét. A randik elmaradtak, mert azt mondta, tanulnia kell az érettségire. Párszor szóba hoztam, hogy beszéljük meg a házukban történteket, de nem akart róla beszélni. Dávid is másképp nézett rám. Lexivel ugyanolyan jól elvoltak, sőt talán még jobban is, de tőlem idegenkedett.

Túl voltunk az írásbeliken, és már csak a szóbelik voltak hátra. Szerintem egész jól sikerült, kivéve azt a fránya matekot. De korábban, még a rendőrségi eset előtt sokat készültünk rá Mátéval, ezért reménykedtem legalább egy kettesben.

Akkor döntöttem úgy, hogy elég a hallgatásból, amikor az írásbeli eredményeket mentünk be megnézni, és a kilométeres sor legvégén álltunk mindketten. Volt egy csomó időnk megbeszélni, és nem menekülhetett.

Megböktem a vállát, mire hátrafordult.

– Miért kerülsz engem? – szegeztem neki a kérdést. Az ünneplőm feszített, nem is értettem, minek találták ki, hogy az eredményeket is fehér ingben nézzük meg...

– Nem kerüllek – mondta lomhán. – Csak... idő kellett.

Akár tetszett neki, akár nem, megfogtam a kezét. Meleg volt, és nyirkos, de szerettem, ha az ujjai az enyéim köré fonódtak.

– Sajnálom, hogy beleavatkoztam. De nektek akartam segíteni. Haragszol rám?

Megrázta a fejét.

– Dávid apja régen nem volt ilyen, de...

Felvontam a szemöldökömet. Kíváncsi voltam, mégis mi oka lehet, hogy védje ezt az embert. Még csak nem is a saját apjáról volt szó, és bántotta őket. Őt is, Dávidot is. Ilyesmire nincs bocsánat!

– Elvesztette a munkáját, és anyával sokat veszekedtek a pénzről.

– Ezért tette azt, amit? – körbenéztem, de senki nem hallgatózott. Mindenkit lefoglalt, hogy kitárgyalják az érettségi kérdéseket, és összevessék a megoldásaikat.

– Aznap, amikor hazaért, meglátta, hogy anya új konyhabútort vett. Szerinte nekünk kellett volna megállítani, és nem a suliban lébecolnunk, hanem dolgoznunk kellene – mondta, elhadarta a szavakat, mintha rég óta odabent várakoztak volna rá, hogy kitörjenek. – Régen sosem csinált ilyet. Reméltem, hogy... hogy megváltozhat.

Máté hozzám bújt, és a nyakamba fúrta a fejét. Megéreztem a blúzomra cseppenő könnyet. Visszaöleltem, és a karomban tartottam. Páran felénk fordultak, de biztos azt hitték, elrontotta az érettségijét, és ezért kell vigasztalni, mások is jártak így.

– Először apa hagyott itt, aztán jött Dávid, aki mellett nem érek semmit, és most még a rendőrség is... – szipogta, kicsit sem férfiasan, de az én szememben a tény, hogy mindezt elviselte, sokkal bátrabb és férfiasabb volt bármilyen macsós viselkedésnél. Magára hagyták, nem is egyen. Megértettem ezt, de nem éltem át, ezért csak ringattam, és hagytam, hogy kisírja magát. Így, együtt tényleg olyanok voltunk, mint két összepasszoló legódarab, amit egymásnak rendeltettek már a készítésükkor.

– Én sosem hagylak magadra! – suttogtam neki, ettől engedett a szorítása, és némileg nyugodtabban lélegzett. Beszívtam a ruhájából áradó édes mosóporillatot, amit annyira szerettem. – Szeretlek!

Egymásnak ismételgettük a szerelmes szót, mint egy mantrát, mintha ez az egy szó megválthatott volna mindkettőnket. Megszűnt körülöttünk a világ, beletemetkeztünk az időtlenségbe. Semmi más nem volt fontos.

Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now