|Te Vagy Az Egyetlen |

Ötvennyolcadik

- Nagyon szép! - mosolyogva felém nyújtotta, de én nem vettem el, csak az albumot fürkészve elmosolyodtam. Nem számított erre, ezért összeráncolt szemöldökkel várta, hogy evegyem.

- Legyen a tiéd - még magamon is meglepődtem. A hangom halk és bátortalan volt. Nathan kicsit hátra hőkölt, mintha valami bajom lenne, tovább nyújtotta felém az albumot. - Neked szeretném adni - óvatosan felé csúsztattam, ő csak a hasára helyezte és válaszokat várt.

- Miért? - pillantott a szemembe. Kicsit fájt, hogy gyenge és fáradt volt. Én még mindig nem fogtam fel, hogy Nathan tényleg beteg. A betegsége mindig a szeme előtt volt, még akkor is, ha az láthatatlan. Sebezhetőnek és érzékenynek éreztem őt. Úgy éreztem, hogy kötelességem megvédeni és mellette lenni, még akkor is, ha nem szeretne engem közel engedni magához. Pár információ rengeteg dolgot megváltoztatott bennem. Nem ismertem Nathant, nem tudtam, hogy mit szeret, hogy mi teszi boldoggá, mitől szomorú, esetleg mi idegesíti fel. Most úgy éreztem, hogy mindent tudni szeretnék róla. Miért?

Nem tudom. Erre talán nem lenne megfelelő válasz.

Talán közelebb éreztem a szívemhez...

Talán minden más...

Talán nem a férget, hanem a testvéremet láttam benne.

Valóban értelmet nyert a szeretet és az odaadás. Nathan fiatalabb volt nálam. De valóban a TESTVÉREM. Mindig egyedül voltam, a fejemben soha nem fordult meg az, hogy szeretnék egy testvért, vagy miért nincsen testvérem. Még mindig nehezen fogtam fel ennek a jelentőségét.

Vér...

Bizalom...

Segítség...

Vajon lehetünk testvérek? Szeretne mindent megbeszélni, vagy továbbra is ellenségek leszünk? Próbálom helyrehozni a magánéletem és a lehető legjobban és legeredményesebben dönteni, de nehéz lesz, ha a környezetem ezt nem támogatja, ha: Nathan nem akar engem.

- Azért mert van valaki, aki még nálam is jobban szereti a focit - mutattam a mellkasára. Ő csak halványan elvigyorodott. - Remélem, hogy elfogadod!

- El! - helyezte az éjjeliszekrényre. Ekkor néma csend telepedett ránk, én pedig zavarba jöttem. Feszült csend csak nagyobb lett köztünk, ezért a tarkómat piszkáltam. Miről beszéljek? Talán az időjárásról, vagy a... - Amúgy szerintem nagyon tehetséges vagy! Igazából bírom a zenéd! Még akkor, ha nyálasak - kacsintott óvatosan. Mivel tőle ez bóknak számított, elnevettem magam és a fejemet ráztam. - Mióta énekelsz?

- Talán tíz éves korom óta...illetve elég régóta - pislogtam nagyokat. Nathan bólintott, majd ismételten a kezébe vette a reggelit, ami egy kifliből, egy kocka sajtból és kettő szelet sonkából állt.

- Szörnyű! Nézd meg! - mutatta felém.

- Ez kínzás - vontam fel a szemöldököm.

- Nekem mondod? - tépett egy darabot a kifliből, majd lassan megette. Furcsa volt vele itt lenni és szemtől szembe beszélni vele. Istenem! Azonnal megszerettem! Ezt nem hiszem el! Valaki ébresszen fel, azt hiszem, hogy álmodok! Nathan imádnivaló... a tekintete, a sértődöttsége ahogy próbálta betuszkolni a kiflit...a TESTVÉREM.

- Mit ennél szívesen? - ekkor rágva felém pillantott. - Ha, választhatnál - nyúltam a zsebemben található telefon felé.

- Jó kérdés - bontotta ki a sajtot, majd elkerekedett szemekkel felém mutatta. - Szerinted ez penészes sajt vagy...

- Ne edd meg! - váratlanul vettem ki a kezéből. Annyira meglepődött, hogy nagyokat pislogva figyelte, hogy egyenesen a kukába dobom. - Szerintem nem penészes sajt volt! - adtam a tudtára, de ekkor Nathan elkezdett öklendezni, A kezembe vettem a telefonomat és megkerestem a legközelebbi étterem honlapját. A menüben kerestem reggeli ajánlatot. - Mit szólsz rántottához és egy sonkás sajtos toast kenyérhez? Mellé kérhetünk Rákóczi Túróst!