Fény

Első fejezet - Végem?

Miért van itt? Ma a francot csinál? Csak úgy senki sem szokott ideköltözni, a 722-es házba. 

Szembe nézett velem, miközben éppen fel futottam a lépcsőn. Szaporán kapkodtam a vékony lábaimat, egymás után, mikor a forduló tetejéhez lépett. Csak lassan sétált le, miközben a telefonját nyomkodta.

Minek mobilozik? Az nem jó semmire...

Hirtelen megtorpantam, és elővettem a normális járásom. Lassan kezdtem lépkedni, miközben visszafogtam a lihegésemet.

Bizonyára észrevette, hogy lelassítottam, de egy apró arcrezzenésnél többre nem méltatta.

Egyáltalán, miért érdekel engem, hogy egy ismeretlen mit gondol a futkosásomról? Mégis...

Ahogy egy méterre került tőlem, a szívem egy hatalmasat dobbant. Egy nevetséges, türkiz sapka volt rajta, ami alól kikanyarodtak a barna fürtjei. A hasán feszült a kék, kapucnis pulcsi, és a nap barnította bőre, simának, puhának tűnt a homályos reggeli fényben.

Úgy a karjaiba bújnék... - gondoltam kótyagos fejjel, miközben a fogaimat megfújta a szellő. Már megint tátva maradt a szám...

Vilma! Térj észhez! - kiabáltam magamhoz, mikor ő végleg elsétált mellettem. A kellemes áfonyaillata megcsapta az orromat, mire csak újra elgyengültem.

 - Elég! - suttogtam, és tovább kezdtem futni. Ő még bőven a sarkamban volt, de nem érdekelt. Véget kellett vetnem ennek a gyerekes viselkedésnek. Nem elég, hogy valószínűleg a nyakamon van a következő teszt, már egy hónapja ő is csak megnehezíti az életem.

Mi lesz így velem? Ezek a felesleges plátói érzelmek, csak arról tesznek bizonyságot, hogy nem vagyok méltó a 722-es házhoz... 

A 7. emeletre érve előkaptam a kapukártyámat, amivel gyorsan berontottam a lakásba. Magamra csapva az ajtót a földre borultam.

 - Mégis, mi lesz így velem? - remegtem, majd oldalra dőltem.

Ezek után valószínűleg elájultam, vagy elaludtam. Nem tudom. Az egész éjszakát végig tanultam, tehát egyiken sem csodálkoznék.

***

Szerecsen Vilma, a híres Szerecsen Gábor lánya. Szép látványt nyújthatok, ahogy a fehér hajammal, és sötét ruháimmal a földön fekszem ájultan. Ha ezt látnák a vizsgabírók, bizonyára rögtön megöletnének. Bár, ennél kevesebb is elég nekik. Még szerencse, hogy az 1000-nél kisebb házakban lévő embereket nem figyelik meg. Nekünk még van egy kis nyugtunk, már ha folyamatos rettegés, egy kimondott szótól is, annak nevezhető.

Mikor kisebb voltam, azt kívántam, bár véget érne a háború, de visszagondolva csak az ártatlan naivitásom beszélt belőlem. A harcoknak már hét éve vége, mégis az átlagos emberek nap, mint nap csatáznak önmagukkal. Aki esetleg öngyilkosságra adná a fejét, a családját automatikusan kivégeznék, hiszen a gyengeséget ültette a vérükbe. Ebben a világban az egyetlen, ami megvédhet, az az ész, semmi más.

Pont abban az évben születtem, amikor az első fegyverek megdörrentek, 2025-ben. A tízéves háborút ugyan nevezhették volna negyedik világháborúnak, de itt teljesen más volt a helyzet. Nem az országok küzdöttek egymás ellen, hanem az intelligens nagyhatalmak, a senkik ellen. Mivel a neves édesapám a győztes oldalon állt, volt menedékem. Féltve őrzött kincs voltam, minden diplamata szemében. Így nevezték el magukat, a népirtás oldalán harcoló katonák. Diplamaták. Még nem sejthették, hogy a tényleges szelektálás még őket sem kíméli. A föld lakosainak a száma a felére csökkent, és még a drága Szerecsen Gábornak is fel kellet áldozni a háromból egy gyermekét.