8. fejezet

32 3 0
                                              

Mátéval valami nem volt rendben. Dávid is feszültebbnek tűnt, mint általában. Kezdetben csak sejtettem, hogy valami családi ügy lehet a háttérben, de amikor egy nap Máté és Dávid is nagy lila monoklival jelent meg a suliban, tudtam, hogy gáz van. Azt mondták, csak nekimentek egymásnak, de ez volt a legátlátszóbb hazugság a világon. Dávid szeme enyhén feldagadt, csak hunyorogni tudott, Máté pedig fáradtnak és kialvatlannak tűnt. Egész nap csak feküdt a padján lehajtott fejjel, és alig szólt bárkihez.

Órák után elmentünk volna a parkba, ahogy szoktuk, de erre is nemet mondott.

– Szeretnék most inkább egyedül maradni.

Kénytelen voltam rábólintani. Nem tudtam, hogyan segíthetnék. Rossz volt látni a lefelé görbülő száját, és hogy a szeméből eltűnt az a lelkes csillogás, amit úgy szerettem. Anya azt mondta, hagyjam, mert nem rám tartozik, és csak magamat is bajba keverném.

Lexi ugyanilyen értetlenül állt a dolgok előtt, Dávidnak ő sem tudott segíteni.

Egyik nap suli után egészen hazáig követtem Mátét, és amint beért a házba, könnyűszerrel átmásztam a cölöpkerítésen.

Rózsi, a vizsla mindenki mást széttépett volna, de engem már ismert, ezért csak a farkát csóválta, és megszaglászta a lábamat. Megsimogattam a fejét, és elfoglaltam a helyem az ablak előtt. Szerencsére egy hatalmas tuja volt ültetve a ház elé, és eltakart az utcán bámészkodóktól. Legalább a rendőrséget nem hívják rám betörés vádjával, az is haladás.

Órákon át gubbasztottam Máté ablaka alatt, de nem történt semmi. Dáviddal egyedül voltak a házban, Máté végig a telefonját nyomkodta. Aztán egyszer csak egy fehér autó fékezett le csikorogva a ház előtt. Gyorsan meglapultam a tuja rejtekében, nem akartam megkockáztatni, hogy véletlenül is észrevegyenek. Egy idősebb, enyhén őszülő hajú férfi szállt ki, valószínűleg Máté mostohaapja lehetett, és bevágta az autó ajtaját, csodáltam, hogy nem tört ki az ablak. Ugyanolyan vadul bánt a bejáratiajtóval is, és tudtam, ő az, akit okolnom kell a Mátéval történtek miatt. A szívem hevesen zakatolt, a kezem ökölbe szorult. A levegő egyszeriben nehéznek és fullasztónak érződött.

Amint beért a férfi a házba, szinte felrobbantak a kedélyek. Kiabálást halottam, erélyes hang volt, odabent Máté annyira megijedt, hogy kiejtette a kezéből a telefont. Dávid rontott be a szobájába, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Bezárta az ajtót, és nekifeszült. Valamit mondott Máténak, de nem értettem, mit, mindenesetre úgy tartotta az ajtót, mintha az életük múlna rajta. Talán így is volt. De még a kigyúrt Dávid sem volt olyan erős, hogy tartani tudja az ajtót. A férfi homlokán csorgott a veríték, csillogott az ablakból rásütő fényben. Dühösnek tűnt, nyakán kidagadtak az erek. Kiabált, de csak hangfoszlányok jutottak át a szigetelésen.

Máté felpattant az ágyáról, és kihúzta magát, de reszketett. Dávid viszont, aki eddig mindig fölényeskedve járkált az iskolában, olyan apróra húzta össze magát, hogy alig tűnt magasabbnak Máténál. Nem tudtam, miért akadt ki ennyire az apjuk, ott akartam bent lenni Mátéval. Fogni akartam a kezét, és a fülébe suttogni, hogy minden rendben lesz.

De semmi nem lett rendben, és én nem jutottam be Mátéhoz. Az arcomon éreztem az ütést, amikor lecsapott Dávidra. Sírva fakadtam. Remegő kézzel elővettem a telefonomat, és a rendőrség számát tárcsáztam. Már az sem érdekelt, ha meglátnak, csak legyen vége! Videóra vettem a második, harmadik és negyedik ütést is.

Az ötödiket már nem vártam meg. A bejárati ajtóhoz rohantam, és amilyen hevesen csak tudtam, dörömböltem az ajtón, hátha időt nyerek. Máté mostohaapja nyitott ajtót, megcsapott a házból kiáramló alkoholszag. Belenéztem a véreres szempárba, és hátráltam egy lépést. Összeszedtem minden bátorságomat, így nem csuklott el a hangom, amikor megkérdeztem:

– Mátéhoz jöttem. Itt van?

– Nincs – dohogta a választ, és rám csapta az ajtót.

Vártam pár másodpercet, amíg lassult a szívverésem, aztán újra kopogtam. Ezúttal Dávidra kérdeztem rá, azt mondta, ő sincs itt. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb, rámarkolt a fehérre mázolt ajtófélfára, miközben velem beszélt, olyan erős volt, hogy festékdarabok potyogtak a küszöbre.

Szerencsére nem kellett tovább szítanom a tüzet, egy rendőrautó szirénázva fékezett le a ház előtt.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Az azutáni történésekről csak emlékfoszlányok maradtak meg. Megmutattam a felvételt, és a férfit lefogták, elvezették. Máté és Dávid leforrázva álltak előttem, nem köszönték meg, nem kiabáltak, nem mondtak semmit. Meg akartam ölelni Mátét, de elhúzódott. Megértettem, idő kell neki, de ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy megvédjem őt.

Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now