7. fejezet

40 6 0
                                              

Lexi ráírta a nevét a szerelmeslevélre.

– Szóval így jött rá Dávid! – kaptam a fejemhez.

Lexi a szemét forgatta.

– Te miért nem írtad rá? Elment az eszed?

– Azt hittem, rájön – mentegetőztem, de hiába. Egy gimis sráctól elvárni, hogy felismerje a kézírásodat harminc másik társa közül? Innen nézve tényleg hülyeség volt. – Most mániákusan keresi, ki írta neki a levelet. Lexi, komplett egyenleteket vezetett le! Teljesen rákattant!

– Csak annyira, amennyire te rá – vigyorgott Lexi. – Mit is bírtam én benne, te jó ég! Ne érts félre, tök jó zenei ízlése van, és bírja a videójátékokat, de inkább olyan, mint egy tesó vagy egy haver. Ha érted, mire gondolok.

Én viszont nem tudtam többé csak haverkent nézni rá. Kezdetben még ezzel is beértem, de most már túlságosan is belehabarodtam ahhoz, hogy ennyi elég legyen.

Máté a nagyszünetben beszélt Blankával az udvaron. Kezemet tördelve vártam, mi fog elsülni ebből. Valamiről nagyon beszéltek, távolról figyeltem őket, ezért nem hallottam semmit. Máté a hajába túrt, vagyis ideges volt. Blanka nagyon gesztikulált a kezével, és végül ölelkeztek. Görcsbe rándult a gyomrom. Miért ölelkeztek? Máté leült egy padra, és babrált a telefonjával, úgy láttam, játszott vele. Blanka pedig elindult felém. Basszus! Miért indult el felém?

A szívem a torkomban dobogott, azt hittem, menten elájulok.

– Elárulnád, mi a fene volt ez, csajszi? – köszöntött Blanka csípőre tett kézzel, és a lábával toporgott, mint aki kupán vág, ha nem kap választ egy percen belül.

– A levél, ugye? – cincogtam. Úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek.

– Az bizony. Most szépen velem jössz! – Megragadta a karom, és akármennyire is ellenálltam, ő erősebb volt. – Hogy gondoltad, hogy csak úgy rám uszítod?

Nem tudtam mit válaszolni. Fogalmam sem volt, mi történt az elmúlt pár percben köztük. Először az ölelés, most meg ez...

Mátéhoz vezetett. Minden vér kifutott belőlem. Blanka lelökött a padra Máté mellé, kicsit hozzá is értem, de menten elhúzódtam, túlságosan kényelmetlenül éreztem magam.

– Eszter, bemutatom Mátét – csapta össze a tenyerét Blanka, arcán gonosz vigyor terült szét. Éreztem, ez a bosszúja. – Máté, bemutatom Esztert, aki annyira beléd van esve, hogy azt is elfelejtette, hogyan kell rendesen aláírni egy szerelmeslevelet. Jó mulatást!

Azzal elsétált, mint aki jól végezte a dolgát.

Az ajkamba haraptam. Nem mertem Mátéra nézni, sem megszólalni, csak ültünk egymás mellett csendben, amíg...

– Nem hallanám, hogy beszélgettek! – kiáltott oda nekünk Blanka, mire mindketten felnevettünk, még a könnyem is kicsordult. Kicsit megkönnyebbültem, hogy vége a bújócskának, mégis szégyelltem, hogy nem én magam vallottam be neki. Kétségtelen, a szerelmes filmekben ez nem így történt volna.

– Jól átvertél, az biztos. Nem akarsz nekem mondani valamit? – kérdezte Máté, amikor elült a nevetésünk.

– Sajnálom – sóhajtottam. – Gyáva voltam. Azt hittem, ha megtudod, hogy én írtam a levelet, többé nem akarsz már a barátom lenni.

– Jól gondoltad, nem akarok.

Éreztem. Ezek után meg főleg, hiszen hazudtam, és valószínűleg másra számított. Hogy lehettem ilyen hülye? De akkor miért fogdosta a kezem? Várjunk! Máté megfogta a kezem!

Nem bírtam ki, rá kellett néznem. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.

– Őszintén szólva reménykedtem benne, hogy te írtad a levelet.

Most tényleg? Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de megőriztem a maradék méltóságomat, és nyugton maradtam. Máté szeretett! Ugyanúgy, ahogy én őt! Hirtelen minden újra tökéletes volt.

Blanka nem haragudott a dolog miatt. Mátéval barátok maradtak, és engem sem utált meg. Hálás voltam, hogy a sok csetlés-botlásom ellenére ilyen értékes barátaim vannak. Lexi, Blanka, Máté és én gyakran mentünk együtt szórakozni. Beültünk mekizni, kipróbáltuk a szabadulószobát, a palacsintázót, korcsolyáztunk, felültünk az óriáskerékre, és sokszor Dávid is velünk tartott. Mintha a Lexivel való kapcsolata abban is segített volna, hogy Mátéval jobban kijöjjenek. Dávid már nem szekálta a mostohatesóját, és Máté sem utálta őt annyira.

Mátéval szinte minden hónapban elmentünk az állatkertbe, az volt a törzshelyünk. Illetve a park. Ott beszéltünk a legtöbbet, ott csókolóztunk először, és nagyon jó volt. Persze bénáztunk, de ki nem? Úgy az ötödik után már simán mentek a dolgok, addig meg élveztük, hogy kell kitapasztalni a dolgokat. Jelentkeztünk felsőoktatásba. Máté természetesen a matekkal és az infóval akart tovább menni, én pedig rendezvényszervező szakra jelentkeztem. Csak pesti egyetemeket jelöltünk meg, hogy együtt maradhassunk. Minden rendben ment.

De csak egy darabig.

De csak egy darabig

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now