💜33💜

532 28 0
                                    

AMELIA LECLERC

Január 10. Vasárnap

Kicsivel több, mint egy héttel később vagyunk, amióta Pierre magához tért. Az orvosok úgy látták, mivel már minden eredménye megfelel, a mai napon hazaengedik. Milánóba megyünk és segítek neki az otthon létben.
Ami Charlest illeti, felőle nem változott semmi vagy is de. Az agyi kapacitása csak romlott ez idő alatt. A bátyám dokija, Dr. Adams nem sok esélyt lát arra, hogy valaha is felkelljen a kómából. A hideg is kiráz, ha beteljesülne a három évvel ezelőtti rémálmom. Már így is eléggé meggyötört minket, ami most történik, de a halálát azt nem élnénk túl. Napi szinten bemegyünk a 416-os szobába és beszélgettünk hozzá, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem hallja.

A barátom szobájában pakolok, mikor megszólal.

-Megnézhetném még Charlest, mielőtt elmegyünk innen? -érzelem mentes arccal kérdezte.

-Természetesen. -mosolyogtam bátorítóan.

Az ágyról feltápászkodott és átöltöztettem egy hétköznapi ruhába. A karját megragadtam és belesegítettem a kerekesszékbe. A csomagot a vállamra tettem és elhagytuk a szobát. Betértünk Charleshoz és míg elköszönt tőle Pierre, én Pascale-t megöleltem. Teljesen máshogy néz ki, mint hónapokkal ezelőtt. Vékonyabb és megviseltebb lett. A munkahelyén is felmondott, hogy több időt lehessen a fia mellett. Arthur és Lorenzo próbálnak segíteni rajta, de semmi nem javít a helyzetén.
Könnyek közt távoztunk el a szobából és a kórházból is. Az apósom és Leana várt minket a parkolóban.

-Hiányoztál öcsi. -karolta át féloldalasan a tesóját Leana.

-Elhiszem. -felelte, majd az apja, Louis segítségével beült a kocsiba.

-Csak egy kis idő kell neki. -tettem rá a kezem a francia lány vállára nyugtatásként.

-Rendben. -sóhajtott.

Az úton senki nem szólt senkihez. Néma csönd töltötte be a légteret. Pierre az ablak felé nézett és úgy aludt. Az unalmamat zene hallgatással csökkentettem. Reménykedtem, hogy hátha a belső nyomáson is csillapít a dallam, de nem. Újra és újra az elmúlt heteken kattog az agyam és nagyon megvisel már lelkileg. Pláne most, hogy a barátom is szótlan.

Pierre apja és nővére felkísért minket a lakásba. Az ajtót kinyitva, egy lihegő kutya futott a lábunkhoz.

-Lunaa. -guggoltam le hozzá. Hatalmas nyáltenger csattant az arcomon, de ez csak öröm volt számomra.

-Várt már titeket. -mondta Leana. Míg a kórházban voltunk, a barátom családja gondozta a kis vakarcsunkat.

-Mi is vártunk, kajla. -simiztem meg a fejét. -Köszönünk mindent. -álltam fel és megöleltem a lányt és az apósomat.

-Hívjatok, ha valami baj van. -intettek, majd elmentek.

-Gyere, együnk valamit szívem. -sétáltam oda Pierre-hez.

-Hagyj most magamra. -gurult a hálószobába.

-Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? -kérdeztem és követtem őt.

-Egyedül szeretnék lenni. -dörmögte háttal nekem.

-Na még mit nem.

-Mit nem értesz ezen? Lebetűzzem vagy mi?! -hülledezett.

-Azt hiszed, hogy csak neked nehéz? Megsúgom, nem. A legjobb barátod, de az unokabátyám, aki szinte a testvérem fekszik bent abba rohadt kórházban kómában és lélegeztető gépen. Mind halálra aggódjuk magunkat. Pascale képes volt mindent feladni csak azért, hogy Charles mellett legyen. Eltudom képzelni, hogy mennyire fáj, de nem te vagy az egyedüli. -hadonásztam a kezemmel idegességemben.

-Lia...

-És nem csak Charles-ért aggódunk, hanem érted is. Segíteni próbálunk, de te félvállról veszed ezeket. Jó lenne, ha miharabb változtatnál a dolgokon, mert így nem tudom, hogy fogsz meggyógyulni. Gondolj magadra is. Ha nem szabadulsz ki ebből a "magam alatt vagyok, most hagyjatok békén" körből, tönkre fogod tenni a saját lelki állapotodat, aztán majd nézhetsz, ha nem engednek vissza vezetni. -magyaráztam sírva. Pierre még mindig csak háttal volt és ezért kirohantam a szobából, egy nagy ajtócsapódás után.
A nappaliban található kanapén görnyedtem össze és úgy bőgtem tovább. Luna nem tétovázott és felugrott mellém, pedig tudja nagyon jól, hogy ezt nem szabadna neki. Leakartam küldeni, de a csillogó szemeit látva, csak közelebb húztam az ölembe.

-Bárcsak visszapörgethetném az időt. Neked is jobb lenne ugye?! -vakartam meg a fülét, mire elkezdte csóválni a farkát.

-Nem értem a gazdádat Luna, hogy miért jó ez neki. Csak magának árt még jobban, amit most csinál. -szipogtam.

-Egyáltalán nem jó ez. Bánom, hogy ezt választottam először és nem titeket, pedig csak jót akartok. -jelent meg a kerekesszékben Pierre és a hangjára felkaptuk a fejünket Luna-val. A kutyánk röptében leugrott rólam és a barátomhoz futott.

-Még te mondtad nekem évekkel ezelőtt, hogy fogadjuk el mások segítségét. -töröltem le a könnyeimet és hozzá sétáltam.

-Tudom, csak egyszerűen félek. Még egy barátot nem akarok elveszíteni. -pillantott rám könnyes szemeivel.

-Nem fog itt hagyni minket. -fogtam kezeim közé a borozsdás arcát. -Erős fickó. -buzdítottam egy ölelésre. Pierre a vállamon zokogott és ez megérintett, hogy enmyire aggódik Charles-ért. Az idilli pillanatott persze Luna félbeszakította és ebből kacagást kiváltva bennünk.

-Féltékeny vagy mi? -simogatta meg Pierre, mire a kutyánk vakkantott egyet.

Ig: _liluu.wpoldal_

🦋Another Love🦋 /Befejezett/Where stories live. Discover now