4. fejezet

49 6 0
                                              

helyszín: Budapest, Magyarország

Nem emlékeztem semmire. Az ajtóra, a szürkékre, semmire. Sokáig magamról sem tudtam. Mintha egy örvénybe kerültem volna. Kitágultak a dolgok körülöttem, ezernyi inger vett körbe. Éreztem szagokat, fájdalmat, éhséget, örömöt, fáradtságot, kíváncsiságot, félelmet. A hangok sokkal tisztábban szóltak, mint korábban, mintha egy burokban lettem volna eddig. Végül is úgy volt. Emberek beszéltek hozzám, és én is beszélni akartam hozzájuk, de nem emlékeztem rá, hogyan kell. Meg kellett tanítaniuk rá. Éreztem, ha valami hozzáért a bőrömhöz, el tudtam dönteni egyértelműen, mi tetszik és mi nem. Ösztönösen jött minden. Kezdetben nem láttam semmit, aztán lassan kitisztult a kép előttem, és sokkal jobban láttam, mint korábban: színesebben, élesebben, nem volt többé ködös és szürkés a környezetem. Pezsgett az élet körülöttem. Érzésekkel telt meg a világ. Végre éltem!

Egyáltalán nem hiányzott a korábbi életem. Igaza volt az embernek, tényleg nem emlékeztem semmire. És nem hiányolhatjuk azt, amiről nem is tudunk.

Szóval megszülettem. Mondhatni minden simán ment. Ugyanazt csináltam, amit valószínűleg a legtöbb szürke csinált a megszületésük után: sírtam, ettem és bekakiltam. Fokozatosan egyre több mindent fogtam fel a világból, mondhatni érlelődtem. Egy idő után tudtam magamtól kúszni-mászni, szilárd ételt enni, megfogdosni dolgokat. Érdekeltek a formák, a hangok, az emberek. Ők két lábon jártak, megtanultam hát én is, hogy kell. Ők szavakkal kommunikáltak, ezért beszélni kezdtem. Sokat gyakoroltam, és ami kezdetben csak értelmetlen motyogásnak tűnt, idővel szókinccsé kristályosodott. Ki tudtam mondani a nevemet, és amit akartam, egyre pontosabban.

A kedvencem az egész élet-dologban az volt, amikor az emberek körülvettek. Pontosabban nem akármilyen emberek, hanem az a pár, aki mindig velem volt. Anyának és apának hívták magukat, ezért én is így neveztem őket. Szerettem, amikor megnevettettek, a karjukba fogtak, ringattak, öleltek, puszilgattak. A bőröm kellemesen bizsergett tőle, és jóleső melegséget éreztem, amikor a közelemben voltak. Megnyugtatott a jelenlétük, később azt is megtudtam, miért: mert egy család voltunk, összetartoztunk, és szerettük egymást.

Anyukám egy idősek otthonában dolgozott, és utáltam, ha bevitt engem is a munkahelyére, mert mindig megcsipkedték ott az arcomat. Apukám sosem vitt be a munkahelyére, talán azért nem, mert a gyárakba nem volt szokás gyerekeket bevinni. Mindenesetre nem is nagyon hiányzott, elvoltam gyárlátogatás nélkül is.

Egy idő után több időt kezdtem tölteni a velem egykorúakkal, óvodának hívták. Nem akartam ott lenni, otthon sokkal jobb volt, mert nem kellett délután aludnom, rossz ízű főzeléket ennem, és az itthoni játékaimat nem vették el a többiek, és nem kellett engedélyt kérnem, ha ki akartam menni a vécére. De cserébe az oviban jó nagy udvar volt hintával, csúszdával és mászókával, itthon pedig mindig le kellett menni a játszótérre, ha ilyesmivel akartam játszani.

Aztán kinőttem az óvodát, és már nagyobbaknak való iskolába kellett járnom. Izgatottan vártam, hogy tanulni kelljen, nagyon szerettem tanulni. Már az óvodában is előszeretettel töltöttem ki foglalkoztató füzeteket, és színeztem be vagy rajzoltam le a jó megoldásokat.

Az iskola viszont nem csak a színezésről szólt. Számolni és olvasni kellett. Volt egy hosszú ABC, amit meg kellett tanulnom, hogy olvashassak, és egy még hosszabb számsor, amivel számolni kellett. Minden egymásra épült, és nekem nagyon kellett figyelnem, nehogy valamelyik építőkocka kimaradjon, és eldőljön a váram. Még iskolatáskát és nehéz könyveket is kaptam, amiket minden nap cipelni kellett az iskolába és vissza. Reggeltől délutánig ott voltam ezen a helyen. Mindig az utolsók között maradtam a napköziben, mert anyáék sokáig dolgoztak, és más nem tudott eljönni értem.

Az ebédlőben sokszor ugyanolyan rossz főzeléket adtak, mint az oviban, de cserébe néha főztek spagettit és rántott húst is, amit itt sokkal jobban csináltak, mint anya otthon. A vadas volt a kedvencem, azt nagyon szerettem, és mindig repetáztam belőle, kivéve amikor a morcos konyhásnéni volt ott, tőle féltem. Mindig zsörtölődött magában, amikor valaki repetát kért tőle, és nem akartam, hogy leszidjon.

Egyik órán a tanító néni énekelt nekünk egy dalt, ettől kedvem támadt nekem is énekelni. Mondtam otthon anyának, mire ő beíratott a zeneiskolába. Furulyáztam, és zongoráztam pár évet, de hamar meguntam a gyakorlást, és nem folytattam. A szolfézst viszont szerettem. Jó volt énekelni a többiekkel, nagyon szerettem. Aztán inkább a tornaóra érdekelt, és beléptem a lánytornásokhoz. A lányok, akik felléptek egy tánccal az évnyitón, olyan hajlékonyak voltak, ismerni akartam a saját testem határait, és tudtam, ott megtanulhatom.

Elég hamar meg is tanultam. Sajnos nem voltam olyan hajlékony, mint hittem. A legnagyobb teljesítményem egy fejenállás volt a bordásfal mellett, és egy tökéletesen egyenes bukfenc. Mindig meg akartam tanulni, hogy kell cigánykereket hányni, de sosem sikerült. Én inkább a labdajátékban voltam jó, úgyhogy elkezdtem röplabdázni. Egészen addig élveztem is, amíg fejbe nem talált a labda, és feldagadt az arcom. Akkor elment a kedvem az egésztől, és inkább kipróbáltam a rajzszakkört. Jól bántam a színekkel, szerettem kombinálni őket, de a formákat nem tudtam jól visszaadni, ezért nem lett belőlem nagy rajzművész. Nem is számított, nem is akartam az lenni, csupán ki akartam próbálni minden olyan dolgot, ami érdekelt, és megismerni a saját korlátaimat. Annak tökéletes volt.

Volt színjátszókör, abban is részt vettem, de színészi tehetség híján be kellett érnem azzal, hogy fa voltam a karácsonyi darabban. A színpad világa nem nekem való volt, de nagyon élveztem a felfordulást az előadások előtt, ahogyan a rajzos kiállítások és a sportmeccsek előtt is. Pezsgett a levegő az izgalomtól, és összegyűlt egy csomó ember, hogy megcsodálják az emberi lét korlátait. Már csak ezért is megérte az egész.

Ezen kívül benne voltam a kézműves szakkörben, a varrókörben, a suliújságban, a fotós szakkörben, a sakkozóknál, a könyvklubban és a matek korrepetáláson is. A matekról nagyon hamar kiderült, hogy nem az erősségem. A matek azt tanította, a világ logikus, és mindennek az oka pontosan kiszámítható, de én nem akartam ebbe belenyugodni. Túl varázslatos volt az élet ahhoz, hogy egy képlettel le lehessen írni.

Nyolcadikos voltam, amikor beléptem a nyelvi klubba. Jó voltam angolból, talán azért, mert eleve szerettem beszélni és ismerkedni az emberekkel, és nem számított, hogy milyen nyelven kell kifejeznem magam hozzá. A tanárnő azt mondta, van tehetségem az angolhoz, jó lenne, ha ezzel foglalkoznék. Akkor épp szorított a jelentkezési határidő a továbbtanuláshoz. Nem tudtam, gimnáziumba akarok-e menni, és ha igen, milyen specializációra, ha pedig szakiskolába, mit tanuljak, hiszen annyi minden érdekelt a világból. Anya örök nyughatatlannak nevezett ezért, de játékosan, szeretettel a hangjában mondta.

Hallgattam az angoltanáromra, és angol szakra jelentkeztem egy közeli gimnáziumba. Akkoriban úgy gondoltam, majd fordító vagy angoltanár leszek, ha már a nyelv az erősségem.

A személyiségem szépen alakult. Szerettem kávézni, a kényelmes ruhákat, és olyan életet akartam élni, amilyenre megéri emlékezni.

Fel is vettek a középiskolába, ahová jelentkeztem, le is tettem a nyelvvizsgámat és az előre hozott érettségit angolból, de már nem akartam fordító lenni.

Mert jött ő.

Mert jött ő

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now