3. fejezet

75 10 3
                                              

A sötétbarna faajtó ijesztően magasodott fölém. A nagyhasú ember megállt előtte, így közvetlenül az ajtó és közém került. Még nem nyitotta ki. Megköszörülte a torkát, és monoton hangon előadta a már valószínűleg jól begyakorolt tájékoztató szövegét.

– Amint belépsz az ajtón, meg fogsz születni azon a néven, és azon a helyen, időben, ami a kártyádon áll. Az életed addig fog tartani, amíg a küldetésedet teljesíted. Amennyiben nem sikerül teljesítened, vagy megszeged a legfontosabb szabályokat, és ártasz más életnek, vagy a sajátodnak, a büntetésed a teljes kizárás lesz. Ellenben, ha teljesíted a feladatodat, jutalmat kapsz. Érthető ez így?

– Azt hiszem – habogtam. Valójában minden olyan zavaros. – Mi lesz a küldetésem?

Az ember felsóhajtott.

– Azt nem mondhatjuk meg előre.

– De akkor honnan tudjam, mit kell tennem? – Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik, egyre inkább az járt a fejemben, hogy mi van, ha én ezt az egész küldetést nem kérem? Ha csak egyszerűen visszasétálok a vonatra, és nemet mondok az életre?

Talán az ember gondolatolvasó is volt, mert így szólt:

– Még nem késő meggondolni magad. Ez az utolsó lehetőséged, hogy úgy dönts, inkább visszamész a szürke szobádba. Nem fogunk megbüntetni, ha azt választod. De akkor nem fogsz többé életet kapni.

– Ha nemet mondok, vissza kell szállnom a vonatra? Az a másik szürke is nemet mondott?

Az ember bólintott.

– Ha viszont úgy döntesz, hogy mégis kéred az életet, csak annyi a dolgod, hogy bemész ezen az ajtón. Ez esetben mindent el fogsz felejteni, ami azelőtt történt, hogy beléptél rajta. Nem fogod tudni, hogy valaha szürke voltál, és a többi szürkére sem fogsz emlékezni.

– De... a többiek a vonaton... – Megígértük egymásnak, hogy megkeressük a másikat! Ezek szerint ők sem fognak tudni megtalálni engem, ahogy én sem őket! Egyedül leszek! Hiába leszünk közel egymáshoz, valószínűleg sosem fogunk találkozni, és magányosan éljük majd le az életünket.

Féltem az élettől, de valami különös kíváncsiság mégis húzni akart befelé azon az ajtón. Már akkor igent mondtam az életre, hogy a többiekkel találkoztam a vonaton. Szürkefiú és a szürkelányok valószínűleg nem fognak ennyit hezitálni, mint én – gondoltam. – Át fognak menni azon az ajtón. Tudni fogják, mi az az élet.

– Hogy döntesz? – sürgetett az ember.

Visszanéztem a vonatra. Rengeteg szürke hajolt ki az ablakokból, integettek füstkezükkel, és egyre csak Sok boldogságot! kívántak nekem. A leendő életemhez, amiről azt se tudtam, tulajdonképpen akarom-e magamnak. Ha nemet mondok, sosem fogok több mindent látni a világból, mint a szürke szobám – mondogattam magamnak.

Az ember kinyitotta az ajtót, és ellépett az útból. Várta, hogy bemegyek-e vagy sem. Ezúttal homályos pacákat láttam az ajtó túloldaláról, és érthetetlen hangfoszlányok szűrődtek ki, vékonyabb és mélyebb hangok egyaránt. Nem tudtam, miről beszélhetnek, de tudni akartam. Közelebb léptem az ajtóhoz. Minden lépés örökkévalóságnak tűnt. Kaptam egy életet. Rajtam áll, mit kezdek vele.

Ismét visszafordultam a vonat felé. Tudtam, hogy ott van szürkefiú és a szürkelányok valahol. Ők is, mint a többiek, néztek ki az ablakon, és kiabáltak nekem, de annyira egyforma volt mindenki, hogy nem tudtam, hol lehetnek. De tudtam, hogy figyelnek. Ezért felemeltem a füstkezem, és integettem nekik.

Talán még találkozunk – suttogtam magam elé. Elfordultam a vonattól, és beléptem az ajtón, ami az életbe vezetett.

 Elfordultam a vonattól, és beléptem az ajtón, ami az életbe vezetett

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now