|Te Vagy Az Egyetlen |

Huszonötödik

- Nagy jó reggelt... akarom mondani jóreggelt - fordítottam neki hátat, majd a mosdókagylóhoz sétáltam és oda sem nézve adtam át neki a fehér törölközőt. - Egyébként is mindentláttam - lehunyt szemmel próbáltam elzavarni a képeket. Aiden férfiassága... nagy volt. Selymes és makulátlan. Vastag és vonzó. Szinte már tökéletes. Aiden nem foglalkozott a szavaimmal, mert azonnal kiessékelt a fürdőszobából. De az előbb látottakat soha nem fogom tudni elfelejteni. Szerintem egy nő sem tudná...Aiden törölközővel a derekán sétált a szekrényhez és kivett onnan egy fekete alsónadrágot. Kezével leakarta venni a törölközőt, de ekkor fél testtel felém fordult.

- Elfordulnál?

- Minek ha már úgyis láttam?!

- Meglepődtem volna ha nem szúrod ki! - vigyorodott el.- De akkor is fordulj el! Szégyenlős vagyok!

- Ezt a testet szégyelni? - suttogtam hátra fordulva. - Vétek lenne! Egyébként is biztos vagyok abban, hogy sok nő látott már így!

- Jól tudod, hogy nem vagyok az egyéjszakás kalanok híve! Szóval nincs igazad! - és ekkor felhúzott egy fehér nadrágot is. Kockás hasa alatt megkötötte a madzagot és felhúzott magára egy hófehér pólót. Azt vettem észre, hogy folyik a nyálam. - Egyébként hogy érzed magad? - pillantott felém a szoba túloldaláról. Hogy érzem magam? Nem is tudom. Millió kérdés és gondolat cikázott bennem.

Hogy kerültem ide?

Miért fektettél az ágyadba?

Te mellettem aludtál?

- Én össze vagyok zavarodva - fontam magam előtt össze a kezem. - Sokat ittam a partin? -suttogtam könnyes szemmel. Az arcán még mindig volt pár vízcsepp, ezért elcsábítva figyeltem, hogy a nyakára folynak.

- Igen. Sokat ittál. Egy pasas haza akart vinni magához! - ezt úgy mondta, mintha legszívesebben megfojtana. Egyszerre kezdtem el undorodni magamtól és adtam hálát Istennek, hogy Aiden ide hozott. Ekkor folytatta. - Szerinted mi történt volna, ha én akkor nem vagyok ott?! - kérdezte dühösen. - Hol töltötted volna az éjszakát? Ki alatt és ki felett, ha úgy tetszik?! - kiabálta könnyes szemmel. Megtörten ültem az ágya szélére és húztam magam alá a lábam. - Feltudod fogni, hogy az az undorító féreg mit csinált volna veled?! - pár lépésre állt meg előttem, nekem közben potyogtak a könnyeim. Aiden... szerelmem...SZERETLEK! És fáj, hogy ez lett belőlünk. Nagyon fáj.

- Miattad van minden - mondtam ki. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. - Azért, mert újra felbukkantál az életemben. Nehezen viselem. Érted ezt?! És ne veszekedjünk! Nem látod, hogy szenvedek miattad? - hiba volt megkérdeznem, mert felháborodva sétált a lépcső felé. Kezét a fekete korlátra tette és mielőtt lesétált volna, felém kiabált.

- És én maradjak erős, mi?! Azt hiszed, hogy nekem ez nem fáj? - tárta szét a kezét. - Mert a férfiak erősek, mi?! - ekkor közelebb sétált, és tudtam, hogy az fog számítani, amit most mondani fog. - De egy szerelmes férfi? - kérdezte halkabban. Könnyes szemmel ráztam meg a fejem.

Bárcsak ne hallottam volna.

Bárcsak ne lennék itt.

Bárcsak ne fájna ennyire a szívünk.

- Sajnálom, hogy sokat ittam - mondtam ki végül, majd könnyes szemmel visszamásztam az ágyba. Oldalamra feküdtem és az arcomat a párnába nyomta. Egy kis részem boldog volt, hogy az illata mindenhol ott volt. Nem kellett szaporán vennem a levegőt, hogy érezzem. Nem kellett kiélveznem az időt. Aiden illata mindenhol ott volt. Már tizennyolc évesen megjegyeztem és kedvenc illatomként kereszteltem állt. A testem libabőrös lett, miközben a takarót is az orromhoz szorítottam. Aidennek nem tetszett, hogy vissza feküdtem. Ez egyszerre volt szomorú és mókás is.

- Most még is mit csinálsz?! Szállj ki az ágyamból!

- Nem szállok ki!

- Mondom szállj ki az ágyamból! Nem a tiéd! - és ekkor elkezdte húzni a lábamnál a takarót, de én a lábammal magamhoz zártam és a nyakamhoz húztam. - Engedd el a takarómat, te lány!!

- De nem érzem jól magam - hazudtam, miközben tovább szagoltam az illatát. - Csinálsz reggelit?

- Még mit nem! Nem vendégségben vagy itt! Szedd össze magad és menj haza! 

- Mellettem aludtál az este?

- Miért tettem volna? Lent aludtam a kanapén!

- Nem tudom. Nagyon jól aludtam.

- Az alkohol miatt! Ha nem kapod össze magad két percen belül, akkor Isten bizony, hogy így pólóban teszlek ki az utcára - mutatott rám, majd lesétált a lépcsőn. - Csak púp a hátamon!

- Rendben szerelmem! - suttogtam, hogy ne hallja. - Csak még egy kicsit - szívtam be a párna illatát. - Olyan finom illata van! - szorítottam az arcomra a párnát.

Gyorsan felöltöztem és a magassarkút a kezeim közt tartva óvatosan sétáltam le az üveg lépcsőn. Mezítláb voltam, ezért viszonylag hűvös volt a felülete. Aiden nekem háttal állt és bundáskenyeret csinált a modern, tágas konyhában. - Kész vagyok! - mondtam sértődötten.

- Akkor a viszont látásra! - rám sem nézve az ajtó felé mutatott. A konyhába sétálva megráztam a fejem.

- Tényleg kidobnál?!

- Nem! De nem jó, hogy itt vagy! Nem lehetsz itt! - fordult egyenesen felém. Összeráncolt szemöldökkel néztem a kék szempárt. Ismerős érzés kerített hatalmába. Fájt, hogy ennyire szerettem. Fájt, hogy az érzéseim ellenére nem lehet köztünk semmi. Amit annyira szeretek a lehető legtávolabb kell tudnom magamtól. Azért, mert nem létezik mi. Talán már nem is fog.

De akkor miért vagyok itt?

A sors miért szánt ide?

Négy év után miért vagyunk egymás életének a részei?

- Maradhatok egy kávéra?

- Nem! - válaszolta, mint egy megbántott kisfiú. - Kávét akarsz? Mire vannak a kávézók? - mosolygott szemtelenül. Aiden... Aiden... téged nem lehet nem szeretni!!

- Gyönyörű a lakásod.

- Golfpálya is van benne - morogta.

- Kizárt - nevettem el magam furán, de ez nem volt egy őszinte nevetés. A bundáskenyeret elém csúsztatta és sóhajtva pillantott rám.

Imádom, amikor sértődékeny vagy!

Imádom, amikor mérges vagy!

Olyan jól áll, amikor duzzogsz!

Nem lennél újra az enyém?!

- Edd meg utána pedig hívj egy Taxit és menj haza - szomorúan haraptam bele a reggelibe. Bármi is történt tegnap este, az csak Aiden tudja. De biztos voltam abban, hogy ő nem használt ki. Egyébként is már megtudtam vola, ha történt volna valami. A saját testemen éreztem volna. Megnyugodtam, hogy végre nála ébredtem. De talán soha nem fogom megtudni, hogy mi történt tegnap éjszaka...

Ez marad a te titkod, Aiden Baker. Maradjon a szíved titka életem!

- Finom ez a bundáskenyér! - suttogtam.

- Jó! Jó! Csak egyél, hogy minnél hamarabb elmenj!

- Rendben szerelmem! - kuncogtam. Aiden felháborodva nézett rám, majd elzárta a gázt és félre tette a serpenyőt.

-  A helyedben én nem poénkodnék! - de láttam rajta, hogy mosolyog. - Majd csukd be magad után az ajtót! - felvont szemöldökkel pillantottam utána és megráztam a fejem. Biztos voltam abban, hogy Aiden azt hitte, hogy elmentem. Lassan és hangtalanul osontam fel az emeletre és a lépcsőn ácsorogva leskelődtem utána. Aiden az ágya szélén ült, és a párnáját az arcához szorítva egy helyben görnyedt. Boldog vigyorra húztam az ajkamat és a bejárati ajtó felé menet suttogtam. - Érezd az illatom! - és kiléptem a házból.