2. fejezet

99 11 6
                                              


Egy peronra kerültem. Hozzám hasonló szürke lények vettek körbe, izegtek-mozogtak, én pedig csak álltam egy helyben, és nem tudtam, mi történik. A vonat ott állt előttem. Régi típusú gőzös volt, de akkor ez volt az egyetlen vonat, amit valaha láttam. Nem tudtam, van-e az eleje vagy vége, mintha végtelenül hosszú lett volna. Nem tehettem mást, követtem a többieket. Mielőtt azonban felszállhattunk volna, egy szürke ruhás valaki állt elénk. Más volt, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Ő nem nézett ki elegánsan, szürke nadrágja inkább csak lógott rajta, és hurkás ujjai, nagy hasa volt, a haja is gyér, ellenben dús bajuszú volt. Az eddigi emberek, akikkel találkoztam, soványak voltak.

– Kérem a jegyeket! – mondogatta megállás nélkül, és az előttem járó szürkék odamutatták neki az aranykártyát, amilyet nekem is adtak az eligazítóban. Előkaptam hát én is, és azt tettem, amit ők, utánoztam a mozdulataikat. A férfi vetett egy pillantást a jegyemre, aztán a vonatajtó felé mutatott. Ezt jelnek vettem, hogy mehetek. A vonatnak különös vasas szaga volt. Tetszett, de akkor még nem tudtam, mi ez. Semmit, semmit nem tudtam a világról. És minél többet láttam belőle, annál biztosabb lettem benne, hogy meg akarom ismerni.

A szürkék fülkékben ültek, amikor odaértem, már majdnem mindegyik megtelt. Keresni akartam egyet, amit még nem foglalt el senki, de hamar beláttam, ilyet nem fogok találni, ezért azt választottam, ahol csak hárman voltak rajtam kívül. Szó nélkül ültem le melléjük. Utólag arra gondolok, talán nem kellett volna megkérdezni előtte, hogy szabad-e a hely, de őket nem zavarta, és nem olyanok voltunk, akik bármit is tudtak volna az illemről, vagy hogy egyáltalán mi az.

– Hova megyünk? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet. A többiek nyugodtan ültek, talán többet mondtak el nekik, mint nekem arról, mi is vár ránk pontosan.

– Az életbe – mondta az egyik.

– Mi az az élet? – kérdezte az egyik szürke.

Erre senki nem tudott felelni. Ezek szerint pont ugyanannyit tudtak, mint én. A padló megmozdult alattam, és a vonat felzúgott. Elindultunk.

Nem tudtam, hogy izgatott legyek, vagy féljek, ezért inkább az élet-kártyámat néztem.

Név: Király Eszter

Nem: Lány

Születni fog: 2002. 04. 08. Budapest, Magyarország

Anyanyelv: Magyar

Életet adói: Király Tamás (apa), Moskát Anna (anya)

Külső jegyek: barna szem, sápadt bőr, szőkés barna haj

Próbáltam elképzelni, milyen kinézetet fogok kapni, melyik szín lehet a barna, milyen a sápadt bőr, hol lehet az a Magyarország, de az elmém éppen olyan szürke volt, mint én magam.

– Ti is kaptatok kártyát – mutatta fel a sajátját az egyik szürke. Nem kérdezte, tudta a választ, valószínűleg csak arra volt kíváncsi, hogy mi áll a miénken.

Mind megmutattuk neki, ugyanúgy nézett ki mindegyik.

– Hol fogtok megszületni? – szólalt meg egy másik szürke, aki velem szemben ült.

Egyszerre feleltük, hogy Budapesten. Ettől megnyugodtam egy kicsit. Akárhova is fogok kerülni, legalább a szürke társaim is velem lesznek.

– Én lány leszek – mondta a mellettem ülő szürke. – Ti is, ugye?

Úgy beszélt, mintha megerősítést várt volna, hogy nem történt elírás, és minden rendben van vele. Nem csodálkoztam, én is biztos akartam lenni benne, hogy rendben van lánynak lenni.

Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now