1. fejezet

93 13 2
                                              

helyszín: valahol egy szürke szobában

Fogalmam sem volt, mi az az élet, de kaptam egyet.

Egy szürke szobában ültem, és a falon futó repedéseket számoltam, amikor valaki szólt, hogy eljött az én időm. Nem tudtam, mit jelenthet ez, vagy hogy akarom-e egyáltalán tudni. Tulajdonképpen senki és semmi nem érdekelt. Csak voltam, nem akartam többet, se kevesebbet. Bambán bámultam az előttem álló, talpig fehérbe öltözött valakire. Haját gondosan hátra fésülte, arca szilárd volt, akár a kemény fal, de mégis volt benne valami gyengéd. Talán a tekintete. Nem tudtam, tetszik-e. Valójában mindegy volt. Furcsán nézett ki. Sosem láttam még senkit, akinek nem homályos vonásai lettek volna. Minden részlet az arcán, a testén, a viseletén kidolgozott volt, mintha a készítője hosszú éveket töltött volna a megalkotásával. Vajon az én szürke foltszerű testemmel mennyit foglalkoztak?

Még akkor is az idegent bámultam, amikor felálltam, hogy tegyem, amit mond. Füstkezemet magam mellett lóbáltam, amikor kiléptem a helyiségből. Egy végtelenül hosszúnak tűnő hely nyílt a szobámból, az ajtómat kívülről megszámozták: 116-os. A távolból további ajtók nyíltak más számokkal. Azt hittem, egyedül vagyok. A szürke szobán kívül sosem láttam semmit és senkit. Nem gondoltam, hogy rajtam kívül létezik más is a világon. Vagy hogy a világ ilyen hatalmas.

– Kövess, kérlek!

Elmentünk jó pár ajtó mellett. Lehet, csak új szobát kapok – gondoltam akkor –, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A valaki nyomában maradtam. Füstlábaim gyorsan siklottak a tükörfényes padlón. Legszívesebben megálltam volna minden ajtó előtt, és benyitottam volna, de nem biztos, hogy akartam, ezért nem tettem. Akkoriban nem tudtam semmit sem magamról vagy a világról. Megijesztett ez a sok új inger.

– Hova megyünk?

– Ajándékot kapsz.

Biztatóan rám kacsintott, de amikor rezzenéstelen tekintettel bámultam vissza rá, többet nem próbálkozott.

– Csak gyere utánam, és meglátod. Jó lesz.

Jó? Mi az, hogy jó? Nem értettem. És milyen egy ajándék? Még sosem kaptam semmit. Hirtelen annyi dolog történt, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek velük.

Egy hasonlóképp fehér ruhás valaki ment el mellettünk, az én valakim köszönt neki. Ő ránk mosolygott. Én csak néztem, és álltam egyhelyben, amíg beszéltek pár szót.

– A mai járaton már nem tudom, lesz-e hely – húzta el a száját a másik valaki. Nem igazán érdekelt a kinézete, mégis megnéztem magamnak. Annyira mások voltak ők, mint én. Az én testem szürke volt, a valakiké fehér. Nekem viselet se kellett, nekik volt. A finom horpadások, ívek, gömbölyded vagy épp éles vonások egyszerűen hihetetlenek voltak az arcukon. Ők nem voltak füstből, mint én. Ők nem voltak szürkék. Volt arcuk. És ki tudja még, mijük...

– Az eligazítóban azt mondták, még belefér.

A másik valaki bólintott.

– Akkor rendben. – Felém fordult, a tekintetében ott fénylett a végtelen. – Sok boldogságot!

Nem válaszoltam. Mit jelent a boldogság? Meg akartam kérdezni tőle, de már elment, és mi tovább mentünk újabb folyosókon át. Másokkal nem találkoztunk, minden csendes volt, de mégsem olyan, mint a szürke szobámban. Ott tényleg némaság volt, ez a hely viszont... Mintha a fehér falak izgatottan sugdolóztak volna, hogy épp a sorsomról döntsenek.

Egy ajtó előtt álltunk meg, amire a „Kettes számú eligazító" nevét írták. A valaki kopogott, mire egy vékony hang szólt ki, hogy szabad.

Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now