Prológus

197 14 8
                                              

helyszín: Kettes számú eligazító

Egy fehér priccsen térek magamhoz. Vanília édes aromája kering a levegőben. Mintha csak aludtam volna, kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, és ásítok egyet. A nyakamat elfeküdtem, de pillanatnyilag ez érdekel a legkevésbé. Szerteszét nézek a kis helyiségben, próbálom kitalálni, hova kerültem. Bár igazából tök mindegy, hol vagyok, mert nem lehetnék itt.

Emlékszem, hogy boldog voltam. Láttam a felvételi SMS-t, hogy felvettek egyetemre. Azonnal el akartam újságolni Máténak. Épp úton voltam a házához, és azt is kristálytisztán hallom, hogy felvisítottam örömömben. Leléptem a járdáról, hogy átmenjek a zebrán. Az utolsó dolog, amire emlékszem, egy vakító fényszóró. Fájdalmat éreztem. Hosszú, erős, végeláthatatlan fájdalmat. És emlékszem arra is, hogy elnyelt a sötétség.

A döbbenet jeges árként zúdul rám. Most jól vagyok. Nem érzem a sajgó végtagjaimat. Rendesen kapok levegőt. Minden rendben. Hogy lehetséges ez? Meghaltam? Nem, nem! Az nem lehet! Még annyi minden vár rám, rengeteg dolgot akarok... Talán csak álmodom. Igen. Biztos ez a helyzet.

A helyiség falai homályosak, mintha nem is léteznének. Valahonnan, vagy inkább mindenhonnan tejfehér fény áramlik be, hunyorognom kell, annyira világos van. Felülök.

Egy csipketerítővel fedett asztal áll a szoba közepén, rajta sárguló irattekercsek. Mögötte könyvespolcok, rajtuk rengeteg réginek látszó bőrkötéses kötet. A polc előtt pedig egy kipárnázott szék. Kié lehet mindez? És miért hozott engem ide?

A hátam mögül ajtócsapódást hallok, és egy kedves, szelíd női hang szól hozzám. Odakapom a fejem.

– Eszter, hát végre felébredtél!

Egy fehér köpenyt viselő, nagyjából középkorú nő lép felém. Fényes barna haja a válláig ér, csigákban kunkorodik, minden lépésére rugóznak a tincsek. Bőre szinte ragyog. Bele sem merek gondolni, az enyém hogy nézhet ki.

– Ismer engem?

Legyint. Olyan elegáns karmozdulattal, ahogy azt az előkelőségek szokták a filmekben. Leül mellém a fekhelyre, és csak bámul rám nagy kék szemével. Parfümillat lengi körül, anya almáspitéjére emlékeztet. Anya. Vajon hol lehet most? Tudja, hogy itt vagyok?

– Én mindenkit ismerek, ez a munkám.

Csilingelő hangja az elmúlt ünnepek varázsát idézi fel bennem. Tartanom kéne tőle, mégsem félek. Van benne valami... valami jó.

– Üdvözöllek a Kettes számú eligazítóban – tárja szét a karját drámaian, mintha nem egy egyszerű kis szoba, hanem a világ tárulna elém. – Én Miranda vagyok, örülök a találkozásnak.

Nem viszonzom a mosolyát. A kezemet tördelem, a szám sírásra áll. Mi ez az egész? Hol a családom? Ezernyi kérdés záporozik a fejemben.

– Tudod, miért vagy itt, kicsim? – kérdezi.

– Mert meghaltam? – nevetek fel kényszeredetten. Kérlek, ismeretlen nő! Mondd, hogy nem így van! Mondd, hogy még élek!

De legnagyobb félelmemre bólint, és az arcán a derűt együttérzés váltja fel.

– Sajnálom.

Ennyi. Eddig bírom visszatartani a könnyeimet. A vállamat rázza a zokogás, eltakarom a szemem a kezemmel, hogy még csak ne is lássam, hol vagyok. Ez nem történhet meg! Még csak tizennyolc éves vagyok!

– Miért? – szipogom.

Gyengéd érintés a vállamon, és egy fáradt sóhaj.

– Mert eljött az ideje, drágám. Mindenkinek eljön egyszer.

Nem vagyok hajlandó elfogadni.

– De miért most? Ez a bizonyos idő nem jöhetett volna évekkel később?

– Attól tartok, nem. Elvégezted a feladatodat, most már nincs több dolgod az életben.

Milyen feladat? Mégis miről beszél? Felpillantok rá, és valószínűleg látja az arcomon az értetlenséget, mert így szól:

– Az Ősanya küldetést adott neked, ahogy mindenkinek. Azt hitted, csak úgy kaptad az életet a semmiért?

Hát én... Nem tudom. Ebbe eddig bele se gondoltam. Nekem nem szólt senki semmilyen feladatról. Biztos valami tévedés történt. Még nem mentem egyetemre, nem lett jogsim, nyelvvizsgám, gyerekem, még nem láttam szinte semmit a világból. – Összekever valakivel. Én még... én még élni akarok.

A nő az asztalához sétál, és elővesz egy papírtekercset. Kihajtogatja, megköszörüli a torkát, és olvasni kezd.

– Király Eszter. Született Budapesten. Ez nem te vagy?

– De... de igen.

Visszateszi a papírt az asztalra.

– Akkor nincs itt semmilyen tévedés.

A nő hófehér köpenyében továbbra is úgy néz, mintha már legalább ezer halottat látott volna. Talán így is van. De én nem akarok egy lenni közülük.

– Csak egy kis idő kell – mondja kedvesen, mintha a halál nem is lenne olyan nagy dolog. – Meg lehet szokni, ne aggódj.

– De én nem akarom megszokni. A családomat akarom! És Mátét! És az életemet!

Nem figyeltem, hogy került a nő kezébe egy bögre gőzölgő tea, de most nekem nyújtja. Kiszáradtam a sok sírástól, ezért elfogadom. Belekortyolok. Frissítő gyümölcsös íze van, egy kicsit megnyugszom tőle.

– Ugye nem hitted, hogy örökké fogsz élni? Légy hálás az életnek, hogy egyáltalán megadatott neked!

Görcsbe áll a gyomrom.

– Az élet kegyetlen, ha idő előtt visz el.

Miranda kotorászni kezd a zsebében, és egy utazási jegyre hasonlító cédulát vesz elő belőle. Kicsit gyűrött, az aranyszín le-lekopott már a sarkairól, de a cirádás írás tisztán kivehető a közepén. Furcsán ismerősnek tűnik. A kezembe nyomja.

– Felismered?

A jegyen a nevem áll, a születési helyem és dátumom. Láttam már ezt a papírt. Fogtam már a kezembe. Éreztem már a reményt, a végtelen boldogságot, amikor a markomban tartottam.

– Ezt én kaptam valamikor.

A nő szeme felcsillan, mintha büszke lenne.

– Arra is emlékszel, kitől?

Gondolkodok. A nyelvem hegyén van a válasz, de az elmém ködös. A szám szólásra nyílik, már majdnem kimondom, hogy nem, amikor hirtelen eszembe jut. Minden.

 Minden

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az út, amin járunkWhere stories live. Discover now