💜14💜

858 35 0
                                    

AMELIA LECLERC

A napokban senkivel nem kommunikáltam, még anyáékkal se. Charles szinte már hozzám költözött. Ő figyel rám egész nap. Neki köszönhetek mindent. Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Az energiámat még nem nyertem vissza, de szerintem nem is fogom.

A bátyám pár percre eltűnt, gondoltam mosdóba ment. Visszajött és benyomott egy filmet, hogy ne unatkozzunk. 10 perc múlva megszólalt a csengő.

-Vársz valakit? -kérdeztem

-Remélem örülni fogsz neki. -felállt és ajtót nyitott. Ajtó mögött George állt. Hirtelen nem is tudtam, hogy most örüljek vagy ne. Nagyon szeretem, de nem akartam, hogy így lásson.

-Liaaa...-szaladt hozzám George, majd átkarolt. Viszonoztam az ölelését, de nem tudom mi tévő legyek most.

-Most magatokra hagylak. -majd elindult Charles az emeletre. Könyörgően tekintettem rá, hogy ne hagyjon itt, de már nem nézett hátra.

-Minden oké? -ült le mellém George.

-Úgy néz ki? -a kezemre pillantottam és újra beugrott az-az este.

-Aggódom érted. -simizte meg az arcom. Az érintésétől mindig bizsergés keletkezik bennem, de most nem.

-George ez nem fog menni. -ingattam meg kissé a fejem. Minden érzés kiürült belőlem.

-Nem vagy egyedül. Itt vagyunk Charles-al és segítünk. -bíztatott és átkulcsolta a kezünket.

-De nem érted, hogy ezt nem akarom? -mordultam rá, de nem szeretnék George-al veszekedni.

-Lia ne legyél ilyen. -mondta féltő arcot vágva.

-Nem tudok ezzel mit kezdeni. Ilyen vagyok és leszek egész életemben. Nem érdemelsz meg engem. Velem csak a baj van.

-Dehogyis. Épp ezért szeretlek téged. -guggolt le elém.

-George, csak jót akarok neked. Én is szeretlek, de nem úgy érzem, hogy ez menni fog tovább. Sajnálom. -sírhatnékom volt, de az összes könnyemet kiengedtem azon az estén.

-Ha így látod jónak, akkor legyen. De tud, hogy rám mindig számíthatsz. -szorította meg a kezem. Jól esik, hogy valakiben tényleg megbízhatok.

-Csak kérlek vigyázz magadra. -hosszan megcsókolt és az ajtóhoz lépett.

-Megígérem. -néztem fel rá, egy mosolyt erőltettem, majd elment. Nehéz volt elengedni, de nem szerettem volna, hogy ő is szenvedjen. Elég, ha csak Charles terhére vagyok. Így is szar, hogy ápolgatnia kell engem.

-Máris elment? -lépett le a lépcsőn Charles.

-Szakítottam vele. -szomorodtam el, de tudtam, hogy így lesz a legjobb.

-Miért? -szaladt oda hozzám.

-Hosszú. Majd elmesélem. -betakartam magam egy pokróccal, ami a kanapén volt és álomra szenderültem.

Amint felkeltem, már besötétedett. Nem volt senki itthon. Anyáék a szokásos sétán vannak, Charles gondolom meg pár cuccért elszaladt. Erőt vettem magamon és felálltam körbe nézni. Gyenge voltam és remegett a lábam, mint a nyárfalevél. Nem sok vért veszítettem, de az épp elég volt ahhoz, hogy legyengüljek. A konyha felé tartottam, mikor egy levelet pillantottam meg a bejárati ajtónál.

Beszélnünk kell. Kérlek gyere ki az öbölbe nyolc órára.

Ismeretlen név

Nem véltem jó ötletnek, hogy elmenjek, de furdalt a kíváncsiság. Ki lehet az?
Bekaptam pár falatot és feltöltöztem egy normális ruhába. Az öböl nem volt messze, szóval kisétáltam odáig. A friss esti levegő sikeresen kiszellőztette az agyamat. Három napja ki se léptem a házból.
Megérkeztem és nálam egy kicsivel magasabb árnyat láttam.

-Te vagy az aki levelet írt nekem? -lassan sétáltam hozzá.

-Köszönöm, hogy eljöttél. -a hangját bárhonnan felismerem. Pierre az. Hirtelen kihűlt bennem a vér és a lábam is lecövökelt. Biztos, hogy akarom most ezt?

-Mit keresel itt? -fakadtam ki.

-Elszeretnék neked mindent magyarázni. -ránéztem és a tekintetem a vörös szemén akadt meg. Sírt.

-Már nincs mit. Elég volt Pierre, hogy ide-oda játszadozol velem. -hadonásztam dühömben a levegőben.

-Játékról szó sincs és nem hülyíteni akarlak.

-Akkor? Miért kerültél? Miért nem álltál velem szóba?

-Mert a barátnőm tiltotta meg.

-Persze, fogjad csak nyugodtan Cate-re.

-Pedig tényleg így van. Sokszor összevesztünk miattad. Végül le kellett rólad, hogy mondjak. Én nem akarom ezt.

-Én sem akartam ezt. -majd felhúztam a pulcsim ujját és megmutattam a kötött kezemet. Egyből leesett neki, hiszen már meséltem róla.

-Ugye nem?! -kitágult pupillával nézett rám.

-De igen. Ez mind akkor történt meg, miután megláttam a gyűrűs képet. -torkomban nyomást éreztem. Olyan, mintha fojtogatnának.

-Ne haragudj. Cate kényszerített, hogy vegyem el, de legbelül éreztem valamit irántad. Mikor megláttalak George-al a szívem szakadt meg. Féltékeny lettem, ezért raktam ki a képet.

-De abba nem gondoltál bele, hogy nekem mekkora fájdalmat okoznál?! Tudod nagyon jól, hogy mennyire sérült vagyok lelkileg. -ezt szinte már üvöltöttem. Csoda, hogy van még erőm kiabálni.

-Sajnálom Lia. Egy idióta vagyok. -fogta meg a fejét és elfordult.

-Annyira belém hasítottál, hogy még George-ot is ellöktem magamtól. Azt az embert, akit teljes szívemből szerettem. Csak azért, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem úgy, mint egyesek. -sírva kiabáltam. A torkom is berekedt. Meleg májusi este van, de annyira kimerült vagyok, hogy fázok.

-Hogy lehetek ennyire hülye?! -motyogta maga előtt.

-Miért Pierre? Miért teszed ezt velem?! -Megfordult és magához szorított. Végül a homokba csúsztam le vele együtt. Szorosan átölelt és a fejét a nyakamba temette.

-Sajnálom... -fakadt ki belőle is a sírás.

-Te magad is tudod, hogy ez mit jelent.

-Nem kéne többé találkoznunk. Csak ártunk egymásnak. -álltam fel és elfutottam.


Ig: _liluu.wpoldal_

🦋Another Love🦋 /Befejezett/Where stories live. Discover now