Nélküled

57 0 0
                                    

Már nagyon sokszor elgondolkoztam azon, hogy megosztom ezeket a történeteket, de valami mindig visszatartott tőle.
De most kaptam pár kedves szót egyik legjobb barátnőmtől, és megérett bennem az elhatározás, hogy megosszam mindenkivel őket❤ ❤ ❤


A lány nem akarta elhinni, hogy tényleg eljutottak idáig. Soha életében nem félt, de az utóbbi hetek rajta is nyomot hagytak.

Annyira rettegett, hogyha nem volt muszáj, ki sem lépett a lakásából.

Most mégis itt volt. Szerette annyira, az idősebbet, hogy kimerészkedjen a paprazzik közé, akik éhes hiénaként lesték minden mozdulatát, várva, mikor lankad a figyelme, hogy éles karmaikkal apró cafatokra szaggassák.

- Édesem... Kérlek, mondj valamit – nyúlt át a fiatal férfi az asztalon, de nem érte el a fiatalabb kezét, aki gyorsan mindkettőt az asztallap alá rejtette és ökölbe szorította, hátha attól elmúlik a remegése.

- Mit szeretnél, mit mondjak? – még lejjebb hajtotta a fejét a lány, és eltűrt egy tincset a füle mögé, ami a szemébe lógott.

- Egyelőre beérem azzal is, ha felemeled a fejed és rám nézel – vont vállat a férfi.

Ő is próbált lazának látszani, de a fiatalabb elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja a szemben ülőben is teng a félelem és a bizonytalanság.

A lány azt tette, amit kértek tőle. Nem tudta elviselni ezt a kínt, amit az idősebb hangja ébresztett szívében.

Ahogy meglátta a fekete vonásait, melyek máskor jóképűek, markánsak, szinte szoborszerűen gyönyörűek voltak, most mégis csak fáradtságot, bánatot tükröztek.

A ragyogó szemek tompán fénylettek, mintha alig lenne benne élet, alattuk hatalmas karikák hívták fel a figyelmet a férfi pihenésének hiányára.

Ahogy a lány az idősebbet nézte – akit mindennél jobban szeretett –, rájött, hogy nem tehetik ezt tovább egymással.

Nagyon jól tudta, hogy ő is hasonlóan nézhet ki, ezért elkerülte a tükröket.

Megszokásból a hajához nyúlt, hogy megigazítsa kusza tincseit, az idősebb szemeivel pontosan lekövette ezeket a mozdulatokat, hiszen imádta a lány hosszú, gesztenyebarna tincseit.

Amikor megvillant a fiatalabb szeme, a férfi már tudta, hogy vesztettek. Mindketten.

Küzdeni akart magukért, de tudta, hogy nem kényszerítheti a barna hajút arra, hogy örökké mellette legyen.

- Édesem...

- Ne hívj így, ettől csak jobban fáj... - a lány félrefordította a fejét, hogy ne kelljen az idősebb bánatos szemeit néznie.

Ehelyett szemügyre vette a kávézó vendégeit, nem mintha bármi csak egy kicsit is érdekes lett volna az egész üzletben.

- Akkor mit szeretnél, hogy hívjalak? – a fiatalabb figyelmen kívül hagyta a kérdést és lassan fordult vissza a saját asztalukhoz, ahol még mindig teljesen érintetlenül hevertek az italaik a csészékben.

A férfi rögtön nyúlt, hogy letörölje a barna hajú könnyeit, aki egy pillanatra belemozdult az érintésbe, majd ugyanolyan gyorsan el is húzódott tőle.

- Nem tehetjük ezt tovább egymással – szipogott a lány.

- Mire gondolsz?

- Nem élhetsz örökké félelemben... Nem normális az, hogy én se merek kilépni a lakásból.

Végzetünk vörös fonalaWhere stories live. Discover now