Amikor megpillantom őket, olyan, mintha egy jó nagy tört forgatnának meg a szívemben. De nem csak egyszer, sokkal többször.

A férfi átkarolja anya derekát és állandóan a nyakát csókolgatja, amitől anya folyton nevet. Az arcán lévő mosoly őszinte, ami, hogy őszinte legyek azért fáj. Anyukám nagyjából olyan magas, mint én, haja rövid, fekete színű. Testalkatát illetve sovány. Nagyon sovány.

Amikor velem volt terhes több, mint 100 kiló volt, de szülés után elhatározta, hogy le fog fogyni. És sikerült neki leadni több, mint 40 kilót.

A konyhából kifordulva Michael nekem jön, ezzel kiborítva a vizet a pólómra. Ez volt az a pont ahol teljesen felforr az agyvizem. A bomba, ami régóta ketyegett bennem MOST felrobban, és pusztít, akár csak egy igazi robbanószerkezet.

- A rohadt életbe is ár – kiabálom idegesen – Már nagyon elegem van az egész cirkuszból. Több, mint fél éve folyton ezt kell hallgatnom és elviselnem. És már nem bírom tovább. Érted anya? Nem tudom tovább elviselni, hogy nem foglalkozol velem. Régen mindent megbeszéltünk. Mindent a világon. És most? Most mi van anya? Mi maradt ebből a kapcsolatból? Hm? Elárulom… Semmi. Mióta megismerted Michaelt csak ő létezik számodra én pedig magasról le vagyok tojva. Mert ez a helyzet. Tudsz rólam már bármit is?

Választ várok. Azt, hogy feleljen egy roppant egyszerű kérdésre, de csak nemlegesen megrázza a fejét.

- Na, látod. Nem tudod azt sem, hogy másfél hónapja szakítottunk Harryvel, mert a dolgok nem úgy jöttek össze, ahogy szerettük volna. Az év eleji dolgozataim mind egytől-egyig ötösök lettek, mert rengeteget tanultam tavaly és ismételtem is. De ezek, mind nem érdekelnek, ha nincs őket kivel megbeszélnem. S ez történetesen te lennél. De már egy ideje nem vagy ott, hogy ezeket el tudjam mesélni. Hogy veled örüljek a jegyek miatt. Hogy a válladon sírjam ki magam, mert szakítottunk Harryvel. Hogy elmeséljem mi volt a suliban… Már nem vagy ott és ezt nem bírom tovább.

Nagy levegőt veszek és becsukom a szemem, mert félek a feltenni a kérdést. De muszáj… Meg kell tennem.

- Válassz anya.. Michael vagy én.

Anya rám néz, majd Michaelre.

- Igazad van Romina. Ez így nem mehet tovább – mondja – Michaelt választom.

A szívem majdnem megszakad, mikor meghallom a választ. Könnyes szemmel rohanok fel a szobámba és idegesen vágom be az ajtót, úgy, hogy az szinte tokostól szakad ki.

Régen ilyenért kiabált volna velem, de most még ahhoz is túlságosan elfoglalt.

Leülök az ágyra és kitör belőlem a zokogás, amit ha akarnék, sem tudnék visszatartani. Nem akarom elhinni, hogy képes eldobni. A saját lányát. Úgy érzem, hogy többé nincs maradásom ebben a házban.  A szekrényem mellett tartom a bőröndömet, amit most gyorsan az ágyamra dobok és ki is zipzárazom. Megpróbálok minél több ruhát berakni és előveszem a laptoptáskám, majd mindent elrakok: laptop, töltő, és amiket még szoktam használni.

Felkapom a tornacsukám és a dzsekim, majd magamhoz veszem az elkészített táskákat és elhagyom a házat, ahol immáron több, mint 17 éve éltem.

Fogalmam sincs hova megyek, csak azt, hogy jó messze innen. Két lehetőségem van: Daniella és Monica. Mivel Daniellával már ovis korunk óta ismerjük egymást, őt hívom először. A telefon kicsörög, de csak sokadszorra jön válasz:

- OH… szia Ro – hangja olyan, mintha zihálna.

- Szia, Ella – köszönök kedvese – Kérhetek egy szívességet?

- Most… nem éppen… aahh – sikítja – a legjobbkor…

- Oké értem – hadarom – majd, valamikor beszélünk, szia.

Azzal lecsapom a telefont. Ilyen beszélgetésben még sosem volt részem eddig. De nem is akarok több ehhez hasonlót.

A következő ember, akit felhívok Monica. Hatodikosok voltunk, mikor ideköltöztek és nagyon hamar jóba lettünk. Azóta mi hárman elválaszthatatlanok vagyunk.

- Szia csajszi – szólal meg a vonal túlsó végén.

- Szia Monica. Kérhetek egy szívességet?

- Persze Romi, de ezt muszáj elmondanom. Tudod, hogy ma vagyunk két évesek Erickel és képzelt elhozott Párizsba – síkit egy hatalmasat.

- Az nagyszerű – erőltetek magamra egy mosolyt, bár tudom, hogy nem látja – És mikor jössz haza?

 - Egy hét múlva. A szüleim megengedték, hogy kihagyjak pár napot a suliból. De milyen szívességről van szó?

- Semmi, semmi. Nem fontos – bizonygatom.

- Tuti?

- Igen. Érezd jól magad. Szia – köszönök el.

- Meglesz, szia - majd megszakítom a hívást.

Nem tudom mi tévő legyek. Ennél a pontnál megáll nálam a tudomány. A bőröndömmel és a táskámmal a vállamon elindulok az utcákon és arra eszmélek, hogy elhagyom az utcát.

A lábam már magától visz előre és arra eszmélek, hogy besötétedik. A lámpák felkapcsolódnak, így látom az utat. Ahogy telik az idő az emberek úgy tűnnek el az utcákról. Nekik legalább van tető a fejük felett. Ha valaki megtudná, hogy csináltam és mit gondoltam az előbb, biztos valami olyasmit hallanék tőle, hogy „Te kerested magadnak, és jöttél el otthonról. Szóval nincs jogod nyavajogni.” És igen én jöttem el otthonról, de ki akar olyan házban élni, ahol nem látják szívesen?

Sokszor éreztem úgy, hogy anya nem szeret és megbánta, hogy megszülettem. S most be is bizonyosodott. Soha nem szeretett. Soha..

A lábam már fáj, mikor beérek egy ismerős utcába. Istenem, ne. Miért? A tudatalattim talán mindig is tudta merre megyek. De miért pont ide?

Lassan ballagok el fáradt lábaimon a házak előtt és a 25-ös számú, emeletes ház előtt állok meg. A villanyok még égnek egy-két helyiségben, és is mozgás is fellelhető ez által.

A szívem a torkomban dobog. Olyan, mintha ki akarna törni börtönéből, ahová bezártam, hogy ne szenvedjek, ha csalódás ér. De a börtönökben is vannak rácsok, és ezek sajnos az én szívemen is megtalálhatók ezek a rácsok. Ezáltal pedig a szenvedés beszivárgott a réseken.

Lassan visz előre mindkét lábam, míg a bejárati ajtóhoz nem érek. Remegve emelem fel jobb kezem és végül bekopogok. Az ajtó túloldaláról lépteket hallok, majd kinyílik előttem a fehér ajtó.

Mikor megpillantom őt eláll a lélegzetem. Haja göndören áll szanaszét, mint mindig. Csak egy háromnegyedes farmert visel, így felsőtestén lévő tetoválásokat és izmait semmi sem fedi. Mikor belenézek zöld íriszeibe úgy érzem elvesztem.

- Szia, Romina – szólal meg lágy hangon – Mit csinálsz te itt?

- Sajnálom, hogy zavarlak titeket, de…

- Gyere be – mondja, és kitárja az ajtót, hogy be tudjak menni…

Eltaszítva [Harry Styles fanfiction HU] [Befejezett]Read this story for FREE!